Florian Satumare alezredes, a határ menti kapitányság felügyelője egy farkasfenyő tövében hét darab bagolyköpetet talált, ebből tudta meg, hogy a központban, messze, a havasokon túl, mindenkit lefokoztak.
Szétnézett, köhintett, s fázósan összébb húzta a zekéjét, amelyet egy szökött rabszolganő lenyúzott bőréből ő maga varrt a tarnicai völgyhasadékban sok éve, amikor még boldog lehetett volna, de nem volt az, mert akkoriban a rabszolganők megnyúzását darabszámra fizették, nem pedig órabérben, s Florian Satumare alezredes érezte, hogy ez még mindig így van. Azokban az években, amikor az alezredes a tarnicai völgyhasadékban a zekéjét varrta, egy Traian Mazurka nevű törzsfelcser dolgozott a keze alá, aki megállapította, hogy a rabszolganők testében úgy terem a szabadságvágy, mint a moha: észak felől.
S ezután Traian Mazurka élete végéig azt prédikálta a völgyhasadékban, hogy ha a rabszolganők dél felé szöknek, akkor a hátukról lenyúzott bőrréteg alatt egész mohatelepeket látni, ellenben ha északnak tartanak, a moha a köldökükből nő. Ha nem hátrafelé szaladnak, suttogta az alezredes. Mire Traian Mazurka elárulta, hogy valaha főbriológus lehetett volna, de nem lett az. Mindketten tudták, hogy senki sem változhat meg a pasák fennhatóságának területén.
