Kedves Timike, elnézését kérjük, hogy bokros teendői közepette zavarjuk, de épp egy nagyszabású film forgatókönyvén dolgozunk, s a vége felé megakadtunk. Láttuk a napokban az egyik új magyar film díszbemutatóján adott interjúját, s megnyugvással vettük, hogy az Ön kedves férje, „Andy nagyon sok forgatókönyvet hoz haza. Tesztel engem: olvassam el, mi a véleményem, mit szeretnék beleírni, vagy mit írnék bele. Tök jó, hogy mindig kikéri a véleményemet.”
Ezt mi is így gondoljuk. Sőt, el is mosolyodtunk, amikor néhány amatőr magyar filmesnek, hogy most csak Szabó István, Gothár, Sára, Jankovics meg Makk Károly nevét említsük, savanyú a szőlő, s ahogyan utóbbi a lapunknak elmondta, nehezményezik, hogy Andy „hazaviszi a feleségével elolvastatni a forgatókönyveket, minket pedig senki sem kérdez meg, pedig nála jobban tudjuk, hogyan kell az amerikai dramaturgiába becsempészni némi magyarságot”.
Ön, aki annyit látott már eddigi életében, sőt még Arnold Schwarzeneggert is kerti partin, nyilván megérti problémánkat. Arról van szó, hogy amikor a forgatókönyvünk vége felé Szonja és Natasa elbúcsúznak Borisztól és Nyikolajtól, akik Napóleon ellen indulnak a háborúba, ahol aztán bekövetkezik a borogyinói csata, miközben Pierre Bezuhov a gondolataiba merül, hogyan köszönjenek el egymástól: Csá-csumi-csá vagy csak szimplán Csá? És jó-e az úgy, hogy Szonja azt mondja Nyikolajnak: „Üzenj majd!”, mire a férfi azt feleli: „Ha lesz térerő.”
