Ahogy a szemüvege fölött rám nézett. Mosolygós, meleg pillantással, de szigorú szavakkal. Több mint fél emberöltőt tölthet el az ember a munkában olyanokkal, akik távol állnak tőle, s ha nem is idegenek, de nincs velük túl sok közös téma, szókincs, valamifajta szál vagy madzag, ami hozzájuk köti. Nekünk szerencsénk volt. Olyan közösségben tölthettük el ezt az időt, amelyik építhető volt, ugyanakkor épített minket is, élményt adott, ha sikereket nem is mindig. Pisti ennek olyan alapembere volt, aki – és ilyenkor jön az egyszerre volt ilyen meg olyan... Hagyjuk.
Minden volt. Társ, támasz, mérce. Nagy szavak hullnak a porba vele, fölösleges könnyek közt összeszedegetni, akiknek volt szerencséjük ismerni, kórusban sorolhatják ugyanazokat a jelzőket. De mégis. Azért az fantasztikus, ahogy egyszerre volt képes komolynak és gyermetegnek lenni, bölcsnek és naivnak, elveiben zártnak, kíváncsiságában nyitottnak, fegyelmezettnek és játékosnak. Veszekedni is nagyon jól lehetett vele, mert nem mélyesztette az élő húsba a karmait, súrolt, szúrt, de nem sértett – aki ismer, az tudja, ez nekem eléggé új volt, mintha megöregedve tanultam is volna belőle, bár nem sokat. Minden kesze-kusza kéziratot hozzá vittem, türelmem se volt bonyolult hálók közt matatni, felszínesebb is vagyok ennél, ültem vele szemben, fészkelődtem, ahogy ráhajolva a papírra nem is olvasott, hanem gondolkodott, hogy logikailag föl van-e építve, tényekkel alá van-e támasztva a mondandó, és soha nem csábította el úgy valaminek a közlési vágya, hogy az áthidalta volna nála a konkrétumok hiányát.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy munkatársként, barátként végig kísérhettem vele egy hosszú utat, és rettenetesen szomorú, hogy az úton rengeteg orvosi kezelés, gyógyszer, kórházi beavatkozás tudta csak enyhíteni fájdalmát. Itt is következhetne a közhely, hogy ezt nem megadóan, falak közé menekülve, emberkerülő módon, apátiába süllyedve viselte, hanem hősiesen, felemelt fejjel. Holott inkább úgy, mintha betegsége a világ legtermészetesebb dolga volna, nem hogy panasszal, de még pózokkal sem terhelte környezetét. Ha a humánum, ez a manapság meglehetősen lestrapált szó eszembe jut, ő, az ő egész egyénisége visz bele tartalmat, nem volt politikai maszkja – ezért a mostani politikai maszkabálban egyre idegenebbül mozgott. Meggyőződése, eszméi voltak, azok mentén számos csalódása: lassan már csak a reménye volt baloldali.
