Wagner úr ezt a folyamatot lelkesen helyeselte. Akkor még ezt bízvást helyeselhette is. A folyamat legelején járt akkor a világ. Közel a semmihez. Az első világháború előtti három évtized volt a jóléti őskor, amikor Bismarck Németországában és a skandináv országokban a nagyvilágon először felépült a nyugdíjrendszer és a kötelező egészségbiztosítás. Addig az államot egyáltalán nem érdekelte, mi lesz azzal, aki kiöregszik, megbetegszik, megrokkan, balesetet szenved.
Megszánja valaki, vagy elpusztul. Ez az állami érdeklődés és felelősségvállalás történelmileg egészen új keletű jelenség. És ma sem terjed ki a Föld jelentős területeire. A XIX–XX. század fordulóján a jóléti kiadások aránya csak Németországban és Svájcban haladta meg a nemzeti össztermék 3 százalékát. A fejlett országok centralizációs rátái a XX. század elején 15 és 25 százalék között mozogtak.Ma a harmadik világ szegény országaira jellemzők ezek az értékek.
A fejlett országok centralizációs rátája ennek két-háromszorosa. Mert az a ráta egyre csak emelkedett, ahogy Wagner úr megírta. Azt viszont nem írta meg, hogy a hatvanas évek második felétől ez az emelkedés durván begyorsul, a gazdasági növekedésnél sokkal sebesebb lesz, és a nyolcvanas évekre a tovább növekedés lehetőségei kimerülnek. Azóta kórusban siratják a népek és a „népbarátok” a jóléti államot, melyet az elterjedt mítosz szerint valaminő kegyetlen neoliberális kizsákmányolók szétvertek.
A jóléti államot nem verte szét senki, csak a fenntarthatatlan expanzióját állították le, mert nem tehettek mást. Az Eurostat tavaly év végi adatai szerint az Európai Unióban a centralizációs ráta, vagyis az állami kiadások átlagos mértéke a GDP-hez képest ma is csak egy hajszállal marad el az 50 százaléktól, úgy, hogy ebben az átlagban már benne vannak a legszegényebb tagállamok, Románia, Bulgária és a balti államok 35-40 százalékos rátái is. Mi bezzeg nem húzzuk le az átlagot, de sajnos nem azért, mert kiemelkedünk a jólétiségünkkel az egykori szovjet blokkból.
Az államok persze nemcsak jólétre költenek, hanem például fegyverre, börtönre, focira és magukra is, de a jóléti kiadások, a szociális közkiadások aránya sem csökkent az elmúlt harminc évben a fejlett országokban. Aki nem hiszi, járjon utána. Nem nagy kunszt megkeresni az OECD Social Expenditure Database adatait a neten, de még könnyebb letölteni Kiss Marietta doktori disszertációját, mely számtalan adattal igazolja, mennyire szívós a jóléti állam.
Azokból az adatokból az is kiolvasható, hogy az OECD-országokban a jóléti újraelosztás, vagyis az adóztatás és a szociális juttatások átlagosan negyedére csökkentik a szegénységi rátát ma is. Nem egészen mindegy, hogy minden negyedik vagy minden tizenhatodik polgártárs tengődik-e a medián jövedelem 40 százalékánál kevesebb pénzből. A különbség: a jóléti állam. Persze sok mindennek kellett történni a jóléti állammal, hogy fennmaradhasson.
Svédországban például a realitásoktól távolra szakadt szociáldemokraták azzal nyerték meg a választásokat 1988-ban, hogy az amúgy is nagyon bő jóléti jogosultságok további jelentős kibővítését ígérték. Aztán rájuk csapott a valóság, kénytelenek voltak a közvetlen csődveszélyben bővítés helyett szűkíteni. Ez nem volt elég a fenntartható állapot eléréséhez, de ahhoz igen, hogy kiessenek a hatalomból.
A 90-es évek elején a svéd GDP évente öt százalékkal csökkent, a munkanélküliség a sokszorosára ugrott, a költségvetési hiány elérte a GDP 13-14 százalékát, a centralizációs ráta pedig a 70 százalékot! Képzelhetjük, mi lett volna, ha a közkiadások tetemes fedezetlen részét nem a kiadások visszafogásával, „megszorításokkal” igyekeznek eltüntetni, hanem megpróbálják a visszaeső gazdaságra, a menekülő tőkére, a már amúgy is rekordmagasságú adókat fizető polgárokra ráterhelni, és az ország eladósításával, kamatterhekkel jól megpúpozva a közeljövőbe átlapátolni!
Ebben az esetben sokkal, de sokkal rosszlétibb lenne ma Svédország, melynél jólétibb és vonzóbb államot ma sem nagyon ismer a világ. A demokráciának van egy kínos gyöngesége: a népakaratnak kellene érvényesülnie benne, de sehogy sem tud, ha a nép egymással összeegyeztethetetlen dolgokat akar. Ilyen esetekben a frusztrált nép egyre nagyobb kisebbsége bízná magát és országát jobb- és balszéli sarlatánokra, akik lehetségesnek hazudják a lehetetlent. A polgárok egyre több közkiadást igényelnek, ugyanezek a polgárok egyre kevésbé hajlandók ezt finanszírozni, s kevesen vannak közöttük, akikben ez az ellentmondás, a közterheik és a közkiadások közötti szoros összefüggés tudatosul.
A méltóságteljes öregkor, az orvostudomány lehetőségeit követő gyógyítás, a személyiség-központú, élménygazdag, esélykiegyenlítő és versenyképessé tevő oktatás, a kutatás-fejlesztés, a közbiztonság, a globális háborús és terrorveszéllyel szembeni védelem, a súlyosan fenyegetett környezet, a munkanélküliség, a szegénység távlatos kezelése, a társadalom alatti, kívüli és -ellenes rétegek integrációja, az iszonyatos globális egyenlőtlenségek és konfliktusok enyhítésében való részvétel – ezek mind borzasztóan fontos és költséges dolgok, és sok tétel van közöttük, melyekben a leggazdagabb országok jelentős része is alulteljesít.
A közkiadások növelésére tehát van és lenne sok-sok súlyos ok. Ha egyet lapoz a kedves olvasó, rögvest találkozhat ilyenekkel a méltán irigyelt Skandináviából is. Az is természetes, hogy sem a munkavállalók, sem a vállalkozók nem szeretnék, ha az általuk megkeresett pénz javát az állam költené el helyettük, s az utóbbiak könnyen találnak a Föld kétszázvalahány országa között olyat, ahol érdemesebb nekik vállalkozniuk, s akkor nincs befektetés, munkahely, gazdasági növekedés, amitől a kisebb centralizációs ráta is több pénzt jelenthetne.
A fejlett országok előnyeit meg lehet fizettetni magasabb adókkal, de csak bizonyos határig. A rendszerből kiirthatatlan a kettős feszültség. Az állam mindig kevesebbet ad és többet vesz el, mint szeretnénk. Minél kevesebbet kell költeni arra, ami a fentebb soroltakhoz képest nem igazán indokolt, minél hatékonyabban kell költeni arra, amire indokolt, és a költésbe (mindenekelőtt az egészségügyben és a felsőoktatásban) be kell vonni a polgárokat ahol, amennyire és akiket lehet. Ezt lehet tenni ama kiirthatatlan kettős feszültség enyhítéséért.
Sok kormány kaphatna rossz osztályzatot ezen szempontok szerint, de a miénk alighanem alulmúlhatatlan. Annyit írtunk már a nálunk dívó szegényellenes „perverz újraelosztásról”, az ellopott milliárdokról és elpazarolt százmilliárdokról, hogy ezekre itt már nem pocsékoljuk a papírt. Ellenben szomorúan konstatáljuk, hogy az ellenzéktől semmi érdemlegeset nem hallunk arra vonatkozólag, hogy mit is gondol erről az egész problémavilágról, a nagy magyar centralizációs rátáról, és miként kívánja azt alakítani.
Bod Péter Ákos állapította meg egy 2007-es írásában, hogy „A politikai rendszerváltozás éveit követő válságos gazdasági átalakulás lezárultával, úgy a 2000-es esztendőig a nyugat-európai átlagos szintre mérséklődött a centralizációs ráta, majd azonban a populista politika felülkerekedésével 2002 és 2007 között új magasságokba emelkedett”. A 2006-os választási évben a Gyurcsány Ferenc vezette MSZP–SZDSZ-kormánynak sikerült elköltenie a GDP 53 százalékát, miközben csak 44 százalékát tudta bevételezni.
2009 őszén a hatalomba készülő Fidesz gazdasági kabinetje Varga Mihály vezetésével készített egy átfogó értékelést az ország gazdasági állapotáról, s ebben leírják, hogy az elvonások Magyarországon tarthatatlanul magasak, a többi visegrádi országban a centralizációs ráta jóval alacsonyabb, mint nálunk, ahol 2010-ben 45 százalékos lesz. Ha ez így megy tovább, a szomszédos országok versenyképesebbek lesznek és elhúznak mellettünk.
És valóban. 2010-ben jött a Fidesz, a centralizációs rátát nem levitték, hanem föl, és a szomszédos országok valóban elhúztak mellettünk. 2014 szeptemberében Varga Mihály bejelentette, hogy az 50,6 százalékos (!) centralizációs rátát 45 százalékra kell majd szépen fokozatosan pár év alatt csökkenteni. Azt már nem tette hozzá, hogy így kerül majd vissza arra a „tarthatatlanul magasnak” mondott szintre, ahol a Fidesz hatalomátvétele előtt volt.
Az MSZP pedig arra a hírre, hogy a Fidesz pont oda akarja levinni az újraelosztás mértékét, ahová ők felvitték, így reagált: „az embereknek joguk van tudni, hogy a Fidesz az önkormányzati választás után mindenkit az árokba lök: nyugdíjasokat, betegeket, közalkalmazottakat, köztisztviselőket, bérből és fizetésből élő emberek millióit. Ezt csak egyféleképpen lehet megakadályozni: ha azok, akiket fenyegetnek, nem szavaznak rájuk.” Sajnos azonban azt, hogy rájuk szavazzanak, csak egyféleképpen lehetett volna megakadályozni: ha lett volna kire!
