„Na, milyen volt Auschwitz?” – kérdezték többen is mostanában, pont úgy, mintha januári vakációról tértem volna vissza. Csak éppen az ilyenkor szokásos válaszok egyike sem passzolt. Mégsem mondhatja az ember, hogy „jó volt”.
A kérdés amúgy érthető, mivel többnyire huszonévesektől érkezett, akiknek a második világháború egy végtelenül hosszú, évszámokkal teli fejezet volt a középiskolai történelemkönyvben. Egy távoli, régi epizód. Számukra a világ az 1990-es évekkel, demokráciában kezdődött. A rendszerváltás körüli generáció egyszerűen túl fiatal volt ahhoz, hogy a nagyszülők háborús történetein nőjön fel. Sok esetben a nagyszülők is gyerekek voltak, s ha mégis meséltek valamit azokról az időkről, biztos, hogy annak gyorsan véget vetett a délután négykor kezdődő Walt Disney. Most meg már hiába kérnénk, hogy meséljenek.
A holokauszt olyan fejezete a történelemnek, amelyet részben önállóan kell felfedezni. Ennek az útnak az egyik állomása lehet Auschwitz is, amit a könyvek és filmek előkészíthetnek, de nem adhatnak vissza. Még úgy sem, hogy ma „csak” üres barakkok emlékeztetnek arra, ami jó hetven évvel ezelőtt történt. Meg a személyes tárgyak. Hiába vannak vitrin mögött, a cipők ezreinek látványa így is bénító. Szinte egyiknek sincs meg a párja. Látni szürkévé kopott munkásbakancsot, szalmatalpú nyári szandált és apró gyerekcipőt. Némelyik viseltes, de van, amit alig hordtak. Köztük egy piros körömcipő, amely egészen újnak hat. A tulajdonosa nem sejthette, hogy csak rövid ideig lesz szüksége rá.
