Még látni a golyónyomokat. Különösebben nem is kell keresni, a háború mementói mindenütt ott vannak még Szarajevóban. A piszkosbarna lakótelepi házak omladozó vakolatain jól kivehetők a Kalasnyikovok által rajzolt minták. Pöttyösek a házak a repesz- és golyónyomoktól ott, ahol egykor a frontvonal húzódott. Ezek két évtizeddel a délszláv háború után is mindennap emlékeztetik az ittenieket életük legtragikusabb epizódjára. Elképzelni is nehéz, hogy miként lehet így túllépni egy konfliktuson, s Boszniában járva hamar kiderül, sehogy. A háború nyomait nem csupán az épületek viselik magukon.
Huszonegy év telt el a délszláv háborút lezáró daytoni békeszerződés aláírása óta. Felnőtt egy generáció, amely megörökölte a problémákat és az etnikai feszültségeket. Nem volt nehéz, hiszen az ország – amely a többségében bosnyákok és horvátok lakta Bosznia-hercegovinai Föderációból és a Szerb Köztársaságból áll – a megosztottságon alapszik.
Az „etnikai szentháromság” mindent áthat. Főleg politikai szinten. Szarajevóban valaki azt mondta, a politikusok leggyakrabban használt kifejezései a „ti” és a „mi”. (Ebbe nem mindenki tartozik bele, hiszen aki nem bosnyák, szerb vagy horvát, a törvény szerint még az elnöki székért sem indulhat, a szélesebb diszkriminációról nem is beszélve.) A történelmi feszültségek szinte megbénítják az országot, egy-egy törvényt nehéz átverni a másik táboron. A zűrzavar és a megosztottságból származó „közigazgatási dzsungel” kitűnő táptalaja a korrupciónak. Egy helyi üzletember becslése szerint a GDP 30-50 százaléka a szürkegazdaságból származik. Míg egy szűk réteg ebből jól él, a többség 300-400 euró körüli átlagfizetésből próbálja meg kihúzni hó végéig. Már akinek van munkája, a munkanélküliségi ráta ugyanis 27 százalék, a fiatalok körében – akik inkább külföldön próbálnak szerencsét – pedig eléri a 60-70 százalékot. Az elégedetlenség 2014-ben erőszakos tüntetésekbe torkollott.
