Egy aktívan sportoló és versenyszerűen úszó fiú édesanyjaként meglehetősen közeli tapasztalataim vannak arról, milyen előnyt jelent óvodás-, általános iskolás, majd kamaszkorban a rendszeres „vizes edzés”. Hogyan fejleszt akaraterőt, miként véd egészséget, tesz edzetté, ellenállóvá, milyen mértékben ad tartást, nem mellesleg egyenes gerincet, s mennyire növeli meg az iskolai koncentrációt, eredményességet.
Tíz testnevelő tanárból éppen tíz az úszást javasolja „kezdősportnak”, mert gyerekkorban ez terheli a legkiegyensúlyozottabban az izmokat és a csontozatot, ennél van legkevesebb veszélye sérülésnek, balesetnek, bármiféle deformálódásnak. Arról a behozhatatlan előnyről pedig már nem is beszélve, ami egy úszó és mondjuk egy e sportban járatlan focista között adódik, ha egy szerencsétlen pillanatban mindketten belepottyannak egy megáradt folyóba.
Natare necesse est. Úszni muszáj. Üdvözölnünk kellene tehát a nemzeti tanuszoda programot, amelyet a Nemzeti Sportközpontok Közhasznú Társaság terelget a medrében a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium asszisztenciájával. Üdvözölnénk is, ha nem lennénk kénytelenek újfent az (össz)nemzeti bénázást is látni, oly mértékűt ráadásul, ami egy ilyen remek ügyet már a rajtkőnél elsikál. Tavaly tavasszal, történetesen a parlamenti választás előtt jelentették be a projekt indulását, megnevezve Tokajt és Derecskét mint az első fecskét, ahol az év végére már úszhatnak is a gyerekek.
