Európában a XIX. században terjedt el az általános hadkötelezettség a francia forradalom egyik hatásaként.
Ez a katonák közmegbecsülésével járt együtt. Előzőleg ugyanis a közkatonákat sokszor a társadalom söpredékének tekintették, s Európa-szerte – és hazánkban is – elterjedt gyakorlat volt, hogy betörésért, gyilkosságért a katonai szolgálat (amit nálunk csak 1830-tól csökkentettek 10 évre) volt a büntetés.
Az európai általános hadkötelezettség másfél évszázados intézménye társadalomtörténeti jelentőségű volt.
A XX. század végére azonban egyre inkább elavultnak tekintetett. A dolgok nálunk is eldőltek, és a Magyarországon 1868 óta fennálló szisztéma 2004-ben megszűnt, Magyarországon csak önkéntesekből álló, hivatásos, fizetett hadsereg van. Ma az euroatlanti térség államainak fizetett hadseregei viszonylag kis létszámúak. A hadviselés modern eszközei, s nem pusztán a virtuális térben vívott kiberháborúskodás, hanem az információs technológia és robotika csúcseszközeit felvonultató fegyverzet kezelése is más iskolázottságot és más kiképzettséget igényel, mint ami az általánosan sorozott katonaság idején dívott.
A tartós békeállapot reményétől vezettetve is a jól képzett és jól felszerelt, fizetett, professzionális hadsereg fenntartása rentábilisabbnak tűnik, mint az egymást követő korosztályok elemi fegyverforgatásra való kiképzése. Ez ugyanis drága, az egyre növekvő többség szemében pedig értelmetlen és modern hadviselésre alkalmatlan volt. Mára úgy tetszik, nemcsak a tömeggyűlés, a tömegsajtó, a tömegpárt, hanem a tömeghadsereg is a múlté – noha a jövő mindig rejtegethet meglepetéseket.
Az általános hadkötelezettségtől különbözően a hivatásos katonáskodás fizetett foglalkozás.
A „fizetett hadsereg”, „fizetésért szolgáló katonák” fogalma a mai közmegítélésben keveredik a pejoratív hangzású zsoldossággal.
E vélekedés szerint az önkéntesen, de fizetésért vállalt szolgálat morálisan alacsonyabb rendű, mint az állampolgári jogon kötelező katonai szolgálat. Ez valószínűleg abból a másfél százados társadalmi gyakorlatból rögzült belénk, amely a haza fegyveres szolgálatát egyetemleges jogkötelezettséggé, s akár az önfeláldozást is magában foglaló, nemes erkölcsi feladattá tette a férfiak számára, amiből kimaradni jó ideig szinte szégyellnivaló volt.
Nálunk 1868-tól minden 21. életévét betöltött férfiból, ha egészségügyileg nem találták alkalmatlannak, akkor jelentősen különböző szolgálati idővel sorkatona, tartalékos vagy póttartalékos lett, amit sorshúzással döntöttek el. Figyelemre méltó, hogy a XX. század két, irdatlan pusztítást és irgalmatlan áldozatokat jelentő világháborúját sem önkéntes, fizetésért harcoló katonák, hanem általános sorozáson alapuló állami seregek vívták meg – és a helyenként jelentős számosságú partizán alakulatok meg végképp nem sorolhatók a fizetett katonaság kategóriájába.
Talán ilyesféle előzmények miatt is kétséges és alacsony ma a megélhetésért katonáskodók ázsiója – bár a pénz mellett a meggyőződés és a kalandvágy mindig is szerepet játszik az önkéntességben. Eközben szinte senki nem gondol arra, hogy minden hadsereg lelkét – és ütőképességét, ha volt – az általános hadkötelezettség korában is az a hivatásos tiszti és tiszthelyettesi állomány jelentette, amely az állami költségvetésből fizetett illetményéből élt. Persze, a népnyelv az illetményt is zsoldnak mondta.
Az eredetileg arany pénzérmét, majd pénzt jelentő solidus latin szóból eredő zsoldos fogalma
jelentős és színes történelmi mögöttessel bír.
A középkor uralkodóinak katonai kísérete többnyire javadalmakkal, kiváltságokkal fizetett, jórészt külföldi katonaemberekből állt, ez a későbbi állandó hadseregek csíraformája. Ha háború fenyegette az országot, akkor először – nálunk ezt írta elő a törvény – a király zsoldosait vetették be, ha azonban ez elégtelennek tűnt, akkor az uralkodó nemesi felkelést hirdetett.
A középkorban ilyen esetekben a magyar királyság katonai erejének zömét a zászlósurak bandériumai és a megyei bandériumokba gyülekező fegyveres nemesség adta, akik azonban csak vész esetén gyülekeztek, békeidőben nem foglalkoztak fegyverforgatással. A haza védelmének ideológiája alapozta meg a nemesség adómentességét, de a hadimesterségben gyakorlatlan nemesség hadrafoghatósága enyhén szólva mindig gyönge volt. E tekintetben a török hódoltság ideje sajátos kivételnek számít, amikor is a nemesi felkelés formája a folyamatos védekezésre alkalmatlan lett volna.
A háborúkkal tarkított másfél száz évig tartó készültségi állapotban viszont jelentős mértékben a nemesség alsóbb rétegeiből összeverődött végvári katonaság a körülmények és a történelmi kényszer hatására „vitézlő renddé” formálódott. A végvárak vonalának katonái ezért gyakorlatilag hivatásos, fizetett katonákká lettek, akiknek persze a pénze a bécsi kincstárból gyakran késett, és sokszor csak avas szalonnán és nyúlós boron tengődnek a végeken – ahogy a korabeli feljegyzésekből tudható.
A török uralom után a nemesi felkelés intézménye, egyre kiüresedettebb formában, egészen 1809-ig, a Petőfi Sándor által is megénekelt, a Napóleon hadaitól elszenvedett gyászos „győri futásig” fennmaradt, noha 1715-től már verbuvált, „fogott” katonákból álló, állandó hadsereg van a Habsburg Monarchia részeként létező Magyarországon is. A XVIII. század hazai hadtörténete azonban nem a monarchia feudális alapú, sokszor csak büntetésül vagy a vakszerencse miatt, „kötéllel fogott” kényszerkatonáit emeli ki e korból, hanem a sokezres létszámú, a különféle európai örökösödési háborúkban harcoló magyar hajdú- és huszáralakulatokat.
Ritkábban említik azonban velük kapcsolatban a vitézséget és a magyar katona akkori európai hírét kiemelő méltatások, hogy ezek az alakulatok gyakorlatilag hivatásos katonák, zsoldosok voltak.
És történetileg alakult, sajátos formában az volt a határőrző, „végvidékek katonasága” is, akik a határvédelemért öröklődő kiváltságokat kaptak és szolgálattal tartoztak. Fényes Elek statisztikájában olvasható, hogy 1840-ben például hetes, kéthetes váltásban, az Adriától a Kárpátokig egy időben 4179 fegyveres őrizte, egymástól belátható távolságban a Török Birodalommal szomszédos határainkat.
Az efféle, színes tarkaságú szervezési, intézményi formákat váltotta fel aztán az 1867-es kiegyezés után a nemzedékek hosszú sorának életét jelentősen formáló általános honvédelmi hadkötelezettség, annak minden modernizáló előnyével és az adomázásra alkalmas, szokásos bürokratikus katonai bornírtságokkal. Az úgynevezett fizetett katonaság azonban, ha különféle formákban is, végigkísérte történelmünket.
A zsoldosság viszonylag új keletű politikai és morális problémái a II. világháború utáni dekolonizációs konfliktusokban éleződtek ki, amikor az afrikai hadszíntereken a szemben álló felekhez sem állampolgársági, sem lakossági alapon nem tartozó professzionális fegyverforgatók merőben csak anyagi nyereségért vettek részt. A vonatkozó genfi konvenciók és ENSZ-határozatok ezt kívánták korlátozni, és ítélték el jogilag. E nemzetközi szabályok azonban szemmel láthatóan a legkevésbé sem képesek manapság korlátozni a profitorientált hadivállalkozó, az úgynevezett PMC (private military company) cégek megjelenését háborús térségekben.
Ezek a cégek tízezres nagyságrendben alkalmaznak szerződéses katonákat, úgynevezett kontraktorokat. A fegyveres kontraktorok a háborús zónákban csak tanácsadóként, kiképzőként, őrző-védőként, különféle logisztikai feladatok ellátóiként működnek – legalábbis papíron. Ugyanakkor számos esetben, egy nemzetközi-jogilag szürkezónában tevékenykedve, nem tartózkodnak az aktív fegyveres tevékenységtől sem. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta zsoldosság más, mint a mai államok fizetett, professzionális hadserege – még ha gyakran egymás mellett szolgálnak is ezek az alakulatok, és ha az állami és magánhadseregek személyi állománya a mai kisháborúk során keveredik is, hiszen a hadivállalkozók szívesen alkalmaznak az állami hadseregekből már kivált hivatásos katonákat.
Ezt látjuk Ukrajnában és a Közel-Keleten is. Országgyűlésünk napirendjén szerepelt egyszázadnyi magyar katona kiküldetése őrző-védő szolgálatra a kurdisztáni hadszíntérre. Magyar katonák az iszlám kalifátusnak nevezett, rémületes tetteivel nemzetközileg is fenyegető közel-keleti jelenség elleni háborúban vehetnek részt a közvélemény számára kellően nem világos felkérésre, valamiféle nemzetközi koalícióban.
|
Fotó: M. Schmidt János / Népszabadság
|
A parlamentben kibontakozott vita súlypontja nem a fizetett katonaként szolgáló magyar honvédek életkockázata, hanem az esetleg vagy bizonyosan megnövekedő nemzetbiztonsági kockázat, amely természetszerűleg merül fel, hiszen az országhatárokat nem ismerő terrorizmussal számolni kell, amikor részt vállalunk ebben az aszimmetrikus, világos frontvonalak nélküli, merőben eltérő ütőképességű felek közti háborúban. Fegyveres békefenntartásra, kiképzésre, őrző-védő szolgálatra egy önkéntes, fizetett hadsereg olcsóbb és alkalmasabb – honvédelmi jellegű háború esetén azonban alighanem más a helyzet. Ez utóbbival azonban, reméljük, nem kell számolnunk.
Csak találgathatunk, mit mondana minderre Király Béla vezérezredes.
