„Mindent gyökeresen meg kell változtatni, mindenkit elkergetni és tiszta lapról kezdeni” – fakadt ki Dmitrij Szviscsev, az orosz parlamenti alsóház, az Állami Duma sport- és ifjúságügyi bizottságának elnöke néhány órával azután, hogy hazájának labdarúgó-válogatottja kiesett az Európa-bajnokságból. Nem keresett mentséget a kudarcra, nem mutogatott másokra. Szokatlan ez a mai Oroszország közéletében, ahol az utóbbi években a kudarcokat és gondokat külső körülményekkel, ellenséges mesterkedéssel magyarázzák.
Márpedig kudarcból kijut mostanság az oroszoknak – a sportban különösen. A már-már az egykori NDK „bajnokgyáraira” emlékeztető, üzemszerű dopping gyanúja miatt atlétáik a dolgok jelenlegi állása szerint nem vehetnek részt a riói olimpián, és sok más versenyzőjüket is kizárás fenyegeti. A döntéssel lehet vitatkozni, miként tette azt Vlagyimir Putyin államfő, mondván, ez kollektív büntetés, és mint ilyen, a becsületeseket is sújtja. Ám nem elegáns az az érv, miszerint nem kell átpolitizálni a problémát, mert más országokban is használnak ajzószereket. Ez ugyanis nem enyhítő körülmény. Arra viszont alkalmas, hogy sulykolja a közvéleménybe az ismerős tételt: Oroszország barátságtalan, sőt ellenséges környezetben él.
Hamis az a cinkosság is, ahogy az erőszakos orosz szurkolói különítmények franciaországi tombolását kezelte a moszkvai politika: egyrészt más nemzetek futballhuligánjaira mutogatva, másrészt azt sugallva, hogy „igazi” férfiak között megesik a verekedés. E mentalitással abszurd módon a szélsőjobboldali, olykor neonáci csoportosulásokkal vállal közösséget a hatalom abban az államban, amelynek elődjét, a Szovjetuniót éppen ma hetvenöt éve támadta meg a hitleri Németország.
