Nem tudom pontosan megjelölni a napot, hogy mióta tér ki a párbeszéd elől. A szakaszhatárok sosem élesek. Nem úgy van az, hogy ma belemegyek a vitába, holnaptól nem, tegnap laza voltam, mától merev vagyok. Ami az ismerősömet illeti: a fene sem akarja állomásokra bontani a nagyhangúságtól az elszótlanodásig megtett útját, nem is menne, ahogyan neki sem. Azt is kikérné magának, hogy kétségei lettek. Neveltetésén, mentalitásán, no meg a frakciószabályzaton túl is ezer szál köti a politikai közösségéhez.
Megszokta a „fontos ember” státuszát, és volt alkalma elégszer látni, mekkorát lehet zuhanni ebből az állapotból. A rossz döntések terhe persze nyomasztja, s fejből tudja sorolni évtizedekre visszamenőleg a rossz döntéseket. Szűk környezete morgását is kiszűri, működik a filter. Különben is, néhány eszement törvény még eszementebb lett volna a beavatkozása nélkül. „Néha csillapítani tudom a rezgésszámot” – árul el egy műhelytitkot.
Talán a magával szembeni állóképesség roncsolódott valamelyest: azt veszi észre magán, hogy gépiesen mentő körülményeket keres. Ha kifogy belőlük, sánc mögé áll, a hallgatás sánca mögé. De ezt is inkább a politikusi rutinmegszerzésének tudja be – égessék magukat a süvölvények, akik minden mikrofon mögé odaállnak. Néha persze ő is kimond valamit idő előtt, s amikor felsőbb ukázra változik az ábra, visszakap egy adagnyit régi önérzetéből, mert nem szívja vissza, amit mondott, hanem nyel egyet, s a többség akaratával takaródzva teríti a tenyerét a gombra – bátorságból jeles.
Szűk társaságban oldottabb, beavatja a társaságot, ki kerülne a helyére, ha felállna, lássák: mind hitványabb, felkészületlenebb volna, mint ő. Az új fiúk zöme már nem a világot, csak a maga életét akarja jobbá tenni. Azt viszont nagyon és sürgősen. Ebben a hatalmi szerkezetben nem is marad más nekik, túlzott önállóságot bokatörés követ, aki parlamenteresdit akar játszani, menjen önképzőkörbe. Az engedelmes kar némi egyéni karakterjegyekkel és megfelelő reakcióképességgel nem várt magaslatokba röpíthet.
A fejtörést mostanában inkább az alkalmazkodás iránya okozza, mert az csak látszatra egyszerű, hogy a főnökhöz. Szemünk, fülünk megcsalhat, bármikor fordulhat a kocka, elképzelhető, hogy nem csak a mellékszereplők cserélődnek. Bár a főnöknél a hála politikai kategória, de csak addig, amíg tényleg hálás. Hát ezért kell vigyázni. A felső, de hátsóbb alakzatokban kezd megbomlani a sor, nincs már vállhoz a váll, hiába állítják. Ha ismerősöm elfogulatlanul nézné, ami az övéivel történik, rémlene, hogy ezt már látta valahol.
De akkor azt is föl kellene fedeznie, ami önmagával történik, az áltatások-ámítások egész láncolatát, amely egy tengerészcsomó erejével köti megmaradt illúzióihoz. Ezt ő még hitnek becézi, de már inkább a kirekesztéstől való félelem és a kényelem. Akolmeleg – akolbűzzel. Nem tudja, hányan érzik így, mert nem meri érezni maga se. Riasztja viszont, hogy a hírek komoly szivárgást jeleznek, nyomáspróbát pedig senki nem akar, mert annak könnyen csőtörés lehet a vége. Pedig elképzelhető, hogy a folyamatos szivárgás rosszabb, mint egy csőtörés, igaz, azt már nem lehet megúszni áldozat nélkül, de vajon a szivárgást meddig lehet?
Feltűnő, ahogyan egyesek kompromittálnak, majd kompromittálódnak, idegesen hordják egymásra a sarat. Amikor ennyire nincs külső ellenfél, felüti a fejét a belső. A nagyon erősekkel meg a nagyon gyengékkel esik ez meg leggyakrabban. Azt hisszük, hogy az egyiket a legyőzhetetlenség mámora hajtja, a másikat a félelem, holott a szorongás marja mindkettőt. Mintha ilyesmivel is találkoztunk volna 2010 előtt. Bevehetetlennek tartott erődökből lesznek homokvárak, ám ez a folyamat is utólag látható be igazán.
Nincs nap botrányos történet nélkül, halmokban állnak a lejárató esetek, s amit tegnap még szétfújt a szél, az ma összetapad, tömbösödik, az érintettek fölé magasodik.
Rémlik még, amikor legszívesebben mindenkit megölelt volna, mint a lóversenyen a hármas befutónál: így, ahogy vagytok! Mostanában viszont álmában széttépett fogadócédulák szállnak körülötte, lassan beterítve a betont. Itt még nem tartunk, nyugtatja magát, igaz, hogy életében még egyszer sem érezte azt, hogy valami ott tartott volna, ahol visszanézve tartott.
És halványan emlékszik azokra a szemrehányásokra is, amelyeket az egykori hatalom árnyékában hűsölő egynéhány emberre tett, akik holmi reformokért ütötték a vasat, reparálni próbálva a reparálhatatlant, de merész újítóknak hitték magukat. Hogy megvetette az „átkos” gombnyomogatóit! Akik bamba arccal, semmit sem értve, szunyókálva ücsörögtek a parlamentben, és jobb esetben körzetüknek (de leginkább csak saját maguknak) intézgettek ezt-azt. A klientúra nyitott csomagtartójú Ladáit, ajándék hússal-borral, a melléküzemágakkal lejmre fölépített dácsákat, a soron kívül kiutalt lakásokat.
Manapság néha az az érzés keríti hatalmába, mintha az egész ország csomagtartója volna egyesek előtt tárva-nyitva! Azt se nagyon vette észre, hogy „keszonosodik”. Lassan ritkultak az összejövetelek a régi társasággal, a barátok egy idő után „jól neveltek” lettek, formálissá váltak az együttlétek, egyre ritkábban kellett tartania szembesüléstől, kínos pillanatoktól, meddő vitáktól. Partnernek végül lakóhelyén is marad az elit.
Ismerősöm, bár meglepődött az első önálló képviselői indítványokon, de fennhangon hajtogatta, hogy hagyják őt békén a fékekkel meg az ellensúlyokkal, láthatjuk, hogy eddig mire mentek velük! A miénkből nem lesz blablakormány! – szögezte le. Különben is: föntről ismételten érkezett az ígéret, hogy a parlamenti munka hamarosan visszatér a régi kerékvágásba. Nem tért. Egyébként szerencséje volt, őt nem keresték meg semmivel, a szürkeségnek is vannak előnyei.
Kollégáit nézve igyekezett bemérni, hogy adott helyzetben ő meddig menne el, s bár folyton kijjebb és kijjebb csúszott a határ, mindig rátalált magában arra a jóleső érzésre, hogy „na, ezt már nem!”. Persze azért sokszor zavarta a némafilmszerep, a visszatetsző dolgok garat alatti elrejtése, a folytonos módosítgatás, a bizonytalanság. Nem akarta érteni a különböző kombinációkat, hogy ez kinek volt jó, s kinek tett be, pedig társai a legtöbb időt ezek kikalkulálásával töltötték. A színlelést, a mellébeszélést, a nagyotmondást szakmai ártalomnak, a politika kellékének tartotta.
Inkább az gyötörte, akár az öreg, remegő kezű sebészt, hogy esetleg árt, amit csinál. Az a voks, amit úgy ejtett a gépbe, mint utált elődei. Lázasan rakta sorba a különbözőségeket, hogy azokkal fedje el az egyezéseket. Különben is: az az időszak maga volt az áporodottság, ez pedig maga a harc. Kívül és belül. Mégis, azt veszi észre magán, hogy egy-egy kormányzati retirálás okoz neki örömöt, néhány békülékenynek tűnő mondat az ágyúdörgésben. Az viszont bőszíti, hogy néhány hőzöngő már megint rendszerváltást akar.
Beláthatnák, hogy fölforgatással, az emberek egymásnak uszításával egy ilyen zaklatott történelmű országot nem szabad újabb és újabb viharzónákba zavarni, mert a villámok tépik szét. Apokaliptikus jóslatokkal, katasztrófa- és összeesküvés-elméletekkel mindig jól el voltunk látva, de mintha most még jobban lennénk: mindenki ijesztget mindenkit, csereszabatosak a táborok klauzulái, a fanatikusok szemében minden rémhír igazzá válhat, a kommenterdőktől mentsen meg az isten.
Ismerősöm az utolsó fröccs fölött odasúgja, hogy az sem volna baj, ha valamilyen ártatlan okból kiesne a T. Házból, csak a pikszisből ne! Szó sem lehet lemondásról, semmiféle drasztikus, magamutogató lépésről. Az egésznek úgy kéne lezajlódnia, mintha ő tenne vele szívességet. Akkor visszadobnák valami kis tóba, ahol még kedvére fickándozhatna. Ennyit csak megérdemel az ember ennyi év után!
Bólogatok.
