Mennyi időbe telhetett, amíg az idősebb Bolyai eljutott ide? Ezt a megválaszolhatatlan kérdést tettem fel lányaimnak, amikor már elég közel jutottunk a célhoz, Göttingenhez. Az utazás privát, családi és baráti volt. Kellett hozzá némi elszántság, hogy egy kurta hétvégére vállaljuk az autózást Budapesttől Göttingenig. Én persze mindig Göttingát mondtam a kocsiban, legyen a városnak magyar neve, ha már a lányok barátnője kedvéért télvíz idején ilyen hosszú útra vállalkozik a család. Göttingen alig több mint százezres városka Alsó-Szászországban.
Sok neves honfitársunk tanult itt, Bolyai Farkas mellett például Körösi Csoma Sándor is. És még néhány százan, akik útnak indultak az akkori Európa egyik legjobb (és akkor is igen drága) egyeteme felé. Nem ismerem a tizennyolcadik századi útlevél- és vízumviszonyokat, de gondolom, akkor is lehettek határok, sorompók, vámházak, ahol a különböző fejedelemségek hatóságai vizsgálták az utazókat, csomagjaikat és irataikat.
Megpróbáltuk elmesélni a huszonegyedik században született gyerekeknek, milyen lett volna, ha ezt az utat, mondjuk, 1986-ban akarjuk megtenni. Először is, meg kellett magyarázni, hogy nyugati utazásra feljogosító „kék útlevelet kellett szerezni”. De ez még kevés volt, kellett bele kilépési engedély, ún. ablak is. Ezután már csupán vízumot kellett kérni, amivel beléphettünk a célországba. Ehhez sorba kellett állni az érintett követség előtt. Okmányokat kitölteni, esetleg különös kérdésekre válaszolni, figyelmeztetéseket hallgatni. A magyar hatóságok alaposan mérlegelték, kit engednek ki.
