Az ellenségem ellensége a barátom fölfogás katasztrofális következményekkel járt például Líbiában, de a szíriai Iszlám Államot is az USA hozta helyzetbe. Itt megismétlődtek az afgán fejlemények. E lépések politikai célja, az ellenség térdre kényszerítése demokratikus elvekre hivatkozva (de valójában a politikai-gazdasági befolyás érdekében), nem vezetett a rendszer behódolásához, és ha esetenként az „ellenzék” győzött, az elvárttól teljesen eltérő fejlődésre került sor. Másodszor a szankciók vagy embargók következtek. Kuba, Szíria, Irak, Irán stb. esete mutatja: az embargóknak a káruk megvolt, a hasznuk nem.
Harmadszor a közvetlen katonai beavatkozás következett. A diktatórikus rendszereket megdöntötték (Afganisztán, Irak), helyükbe nem tudtak saját elképzeléseik szerinti stabil rendszereket állítani, sőt az ezt követő időszak több áldozatot követelt, mint amannyi a megdöntött rendszer számláján volt. Afganisztán, Irak, Líbia a példa erre.
Jellemzője ennek a politikának, hogy a nagyhatalom vélt pillanatnyi érdekei alapján, nem ritkán belpolitikai okokból (Vietnam), a hosszabb távú hatások modellezése nélkül (arab tavasz) vagy azok olykor szándékosan helytelen értékelésével (Irak) lépett, s elvárta, hogy a szövetségesek vakon kövessék. Amikor ezt Németország Irak esetében nem tette meg, évekig felhánytorgatták az „árulást”. A sorozatos kudarcokból semmit nem tanultak.
Mi hűséges szövetségeseknek bizonyultunk (afgán, iráni részvételünkkel), s ennek fejében nem kellett a NATO által előírt katonai ráfordításokat teljesítenünk. De ez múlófélben van.Gazdasági-politikai hasznunk a „hűségből” nem volt. Az USA által pártfogolt mozlim államok éppoly diktatórikusak, mint azok, amelyeket nem pártfogol, de ez például Katar, Szaúd-Arábia esetében nem számít. Ezáltal a cselekvés hitelessége kétes.
A problémák második csoportja abból származik, hogy az egyszereplős nagyhatalom helyzete módosult. Amióta Oroszország törekedni kezdett korábbi státusza visszaállítására, a bipoláris hatalompolitikai elemek feléledtek. A három említett gyakorlathoz társult a kommunikációs háború, miközben a fegyveres akciók a közvetlen konfrontáció veszélye miatt a helyettesek kezébe kerültek (Grúzia, Ukrajna).
A Moszkva által életre hívott különböző szervezetek potenciálisan veszélyeztetik a dollár hegemóniáját (BRIC), az USA gazdasági és politikai befolyását (Eurázsiai Gazdasági Bizottság, Sanghaji Együttműködési Szervezet), mégpedig a saját szövetségi rendszeren belül is. Az amúgy is bezártsági fóbiában szenvedő Oroszországot a hidegháborúhoz képest is szorosabban bekerítették (Baltikum, Kelet-Európa), majd ezt a folyamatot gyorsítani igyekeztek. Erre példa Ukrajna, de Grúzia is.
– Ezért az USA fejére növő szövetségesek – jobb belátásuk ellenére is – egyelőre beállnak a támogatók sorába, aminek fő oka az Európai Unió egységes külpolitikájának, hatékony érdekképviseletének a hiánya. A magányos fellépés gyengeségéből adódó eredménytelenség odavezet, hogy az európai államok a polgári demokrácia és a keresztény értékrend alapján az USA mögött sorakoznak fel. Akkor is, amikor tudják, hogy az USA dominanciája számukra gazdasági és politikai kárral jár, és az USA katonai erejére sincs valójában szükség.
Ami pedig a szövetség közös világnézeti alapját illeti, épp Washington szegi ezt meg például az iraki beavatkozás hamisított okával vagy németországi kémkedésével. Magyarország a szuverenitásra hivatkozva deklaráltan az egységes uniós külpolitika gyengítésére törekedett, miközben az összes konkrét lépést (embargót) megszavazta. A közös világnézeti alapból is kezdünk kihátrálni (illiberalizmus), de az átgondolatlan formájú „keleti nyitással” és annak szövetségeseinket hergelő kísérő elemeivel az unió és az USA érdekei ellen is hatottunk.
– Oroszország leküzdhetetlen hátránya, hogy nincsenek mögötte szövetségesek, és gazdasági-monetáris-politikai súlya ma nem mérhető az USA-éhoz. Ezért a kommunikációs háborúban is alulmarad. A világpolitika mai eszköztára csak elvétve alkalmas a problémák kezelésére. Az eddigi stratégiákat alaposan újra kellene gondolni, de ennek csekély a valószínűsége. Ehhez több egyenrangú fél kellene, ami egyben a mai hatalompolitika végét is eredményezné: a külpolitikailag egységes uniót, India, Kína, Oroszország megerősödését, erős világpolitikai tényezővé válásukat.
A keresztény ihletésű hitvilág s a nyugati demokrácia erőltetett dominanciájáról is le kellene mondani, hagyva, de tapintatosan segítve más kultúrák útját a szélsőségek, a bigottság, a tekintélyelvűség helyett a polgárok önrendelkezése, szabadsága irányába, nem feledve, hogy a saját történelmünk is sok stáción keresztül vezetett a polgári demokráciához.
Kis országként nem kell mindenről véleményt nyilvánítanunk, mindenben részt vennünk. Ahol ezt mégis megtesszük, az óvatosság, a visszavonulás lehetősége szükséges. Nem ördögtől való a sokoldalú nyitottság, mert a megosztott függőségek biztosítják a legnagyobb függetlenséget, de ezt nem másokkal, például a szövetségeseinkkel szembeni konfrontációval szükséges elérni, hanem diplomatikusan és főleg csöndben. Ez az, amit a magyar politikusoknak még tanulniuk kell.
A szerző a politikatudományok kandidátusa
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
