A kiegyensúlyozott – tehát az elmondott négy területet felölelő – politikai országértékelést tehát úgy kell elképzelnünk, mint gyermekünk iskolai értékelését. Vannak az egyes tantárgyakból elért jegyek, az ezek alapján a bizonyítványba bekerülő osztályzatok, és van a bizonyítvány – ezekből összeálló – végső minősítése. Lehet valakinek kettese énekből, de matekból ötöse, kaphat dicséretet tornából, miközben bukásra áll fizikából. Ha a bizonyítvány átlaga jó, attól még lehetnek gyenge jegyei egyes területen, és ha rossz, még kaphatott kiváló jegyet egyes tárgyakból. Ne legyenek azonban illúzióink: a gyenge átlag nem utal biztató jövőre, míg a jó átlag ellensúlyozni képes a rossz jegyeket.
Lássuk hát Magyarország kiegyensúlyozott éves bizonyítványát! (A zárójelben az osztályzatot adó szervezetet tüntettem fel, az „osztályátlag" pedig a visegrádi csoportra vonatkozik.)
Hosszú távú, intézményi hatások:
1. A tulajdon biztonsága (World Economic Forum): gyengébb, mint az „osztályátlag", és romló.
2. A törvények hatalma (Világbank): csökkenő és rosszabb az „osztályátlagnál".
3. Az egyéni jogok mértéke (Freedom House): csökkenő és gyengébb, mint az „osztályátlag".
4. A demokrácia (The Economist Intelligence Unit): közepes, az „osztályátlagnál" gyengébb és romló.
A távlat: gyenge és hosszú távon romló. Ez azért súlyos probléma, mert ezek a tényezők – mint valamiféle „burkológörbe" – behatárolják az elérhető javulást, és ezzel meghatározzák hosszú távon a jövőt. Természetesen itt – és a későbbiekben is – szóba kerülhetnek egyéb mutatók is, például a felelős kormányzás indexe (WGI) vagy akár a demográfia, ezek azonban összességében nem javítják, inkább rontják a képet.
Az intézményi működés középtávú hatásai:
1. Az intézményi szabályozás minősége (Világbank): rosszabb az „osztályátlagnál" és stagnál.
2. A versenyképesség (World Economic Forum): gyengébb az „osztályátlagnál" és stagnál.
3. A korrupció szintje (Transparency International): közepes, de Európában elfogadhatatlanul magas és romló.
4. A kormányzati hatékonyság (Nézőpont Intézet): közepes és jobb, mint az „osztályátlag".
A középtávú trend az „osztályátlagot" tükröző, de stagnáló és romló eredményt mutat. Aggodalomra ad okot, hogy ezek a tényezők az intézményi rendszer működését tovább gyengítik. Ez idézi elő, hogy bár van „független" Alkotmánybíróság, számvevőszék, bíróság, közszolgálati média, szabályozott a közbeszerzés, a választási rendszer, mindez mégsem a törvények hatalmát, hanem az önkényes hatalomgyakorlást alapozza meg.
A pillanatra jellemző állapotjelzők:
1. Növekedési ütem (KSH): javuló, de csak az „osztályátlagot" éri el és nem fenntartható.
2. A lakossági fogyasztás (KSH): javuló, de nem fenntartható.
3. Eladósodottság (MNB): stagnáló, de hosszú távon nem fenntartható.
4. A szegénység (Tárki): Európai összehasonlításban rossz, az „osztályátlaghoz" képest közepes, rövid távon némileg csökkent, de távlatilag nem tartós a javulás.
5. Munkanélküliség (KSH): javuló, hosszú távon nem fenntartható.
Orbán Viktor ezekre a – javuló helyzetet jelző – mutatókra hivatkozik. Ugyanakkor a felgyorsult növekedés, a költségvetési egyensúly javulása, a fogyasztás növekedése és a munkanélküliség csökkenése nem a javuló és fenntartható teljesítmény következménye. Vagy megismételhetetlen tényezők (a magánnyugdíjak „lenyúlt" forrásai) vagy nem fenntartható, illetve megoldást nem kínáló egyedi hatások (a „rezsicsökkentés" és a közfoglalkoztatás) vagy olyan külső forrásbevonás (uniós támogatások) eredménye, amely nem teljesítményt, inkább gyengeséget jelez, vagyis ezek a tényezők nem vezetnek tartós javuláshoz.
A végső célok szerinti minősítés:
1. Egyenlőtlenség (Világbank): nem kiugróan magas, belesimul az „osztályátlagba", de romló.
2. A társadalmi mobilitás mértéke (Tárki): csökken, és a perifériára szorulás veszélye nő.
3. Az egészségben leélhető évek száma (KSH): az „osztályátlaghoz" képest alacsony, de lassan nő.
4. A társadalmi dezorganizáció, bűnözés, öngyilkosság (KSH): a helyzet rossz, de enyhén javuló.
E mutatók alapján az ország teljesítménye gyenge-közepes, több területen inkább romló. Összességében ezt tükrözi a boldogságindex nemzetközi összehasonlításban meghökkentően alacsony – Európában az egyik legrosszabb – értéke. Ez azt mutatja, hogy a magyarok az egyes javuló gazdasági mutatókat – ilyen a fogyasztás vagy a növekedés – a hétköznapi tapasztalataik tükrében nem érzik valóságosnak.
Orbán Viktor évértékelőjében – joggal – hivatkozhatott javuló mutatókra. Az ellenzék, hasonlóképp joggal, még hosszabban sorolhatta a gyenge és romló jegyeket.
A nemzet 2014-es kiegyensúlyozott értékelése: gyenge-közepes, az „osztályátlagnál" rosszabb, romló kilátásokkal.
Magyarország tehát lemaradóban van az „osztályában", eredményei nem fenntarthatók. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ország megbukott, és ne várja senki, hogy kicsapják az iskolából. Viktorka ismétlődő „beszólásai" – mint a legutóbbiak, a menekültekről meg a halálbüntetésről – rendre vihart kavarnak ugyan az igazgatói szobában, mégis a többség úgy véli: jobb, ha iskolába jár, hátha ragad rá valami. De mi – éppen úgy, mint a szülő a gyermekéért – állampolgárként felelősek vagyunk az országunkért. Ezért foglalkozni kellene csemeténk előmenetelével. Nem szabadna pusztán az ő bemondására hagyatkozni, amikor a bizonyítványát értékeljük. S bár ez fáradságos és figyelmet igényel, nézzünk a körmére. Ne feledkezzünk meg arról, hogy ha gyerekünk megbukik, az nem az iskola bűne. Azért csak magunknak tehetünk szemrehányást.
