Az már nem tartozik a közönségre, hogy ott nincs olyan törvény, amely tiltaná, hogy leleplezzenek korrupt politikusokat.
Erdogan ideges, mert a hét végén választásokat tartanak országában. Kiderülhet, hogy népszerűségének vége. És ez egy demokráciában (Törökország demokrácia!) a vég kezdetét jelezheti. Ezért Erdogan kiszolgálja táborának vallási buzgalmát és nemzeti lelkesedését.
A hasonló helyzetben lévő politikusok képtelenek abbahagyni a feszültség növelését, meglenni újabb és újabb ellenségek nélkül. Olyan közönséget nevelnek és növelnek, amely tapsol nekik, ha újabb idegen óriásokkal állnak ki csatára.
Erdogan egy év alatt támadta Washingtont, Brüsszelt, a nemzetközi nagytőkét, Izraelt és más sötét erőket és hazai csatlósaikat. Ezek mind rosszat akarnak a töröknek, meg akarják őket alázni, el akarják venni a büszkeségüket.
Erdogan nem kivétel.
Az oroszok büszkeségét védi Vlagyimir Putyin is. Most éppen azzal, hogy az egykori cári, majd szovjet birodalom újjáépítését ígéri. Előbb a Krím, aztán netán jöhetnek egyéb elcsatolt részek. Az orosz elnök uralmának majd másfél évtizede alatt sikeresen építette újjá – nem az elveszített rendszert, de – a félelmet a külvilágtól, az ellenségektől. Ehhez az kellett, hogy lebontsa a szabadságok korábban létrejött gyengécske rendszerét.
Tudjuk az irodalomból: az emberek a kenyérért és a biztonságért cserébe lemondanak a szabadságról. Putyin e mellé még odatette a nemzeti nagylét reményét is. Ezért is kell odacsapni az engedetlen ukránoknak, akik nem akarják az ő Euroázsiai Unióját.
Putyin sikerének egyik záloga a szinte totális médiauralom. (Erdogan erre nem számíthat, és nem rendelkezett vele Hugo Chávez, a népszerű venezuelai vezér sem. Az ő diktatórikus populizmusa ráadásul legalább segített sok szegénynek.)
A török vezér-miniszterelnöknek ugyanolyan nagy tábora van, mint magyar kollégájának. Mindketten védik országukat a külföldi szemektől, amelyek zavarják a bennfentes, haveri üzleteket, a vezérek gyarapodását. Ha ezeket támadják, kiderül: a nemzet van veszélyben.
Táboruk jó része kitart, mert fél a változástól, már megszokta, hogyan kell alkalmazkodni az épp hatalmon lévő családhoz. Ismerik a jelszót, tudják: egy a tábor. És nekik is jut talán valami.
Ha más nem, rezsimorzsa a visszaszerzett nemzeti dicsőségből.
