Most épp a Magyar Szocialista Párton mosolyognak (és akkor még a jóindulatú nézőkről beszéltünk csak, ha mosolyról szólunk), mert a rettenetes főpolgármester-választósdi legújabb fordulatában, amikor egy vödörrel kívántak jó szerencsét a jelölő urak Bokrosnak, és lecserélték rá a gyorsan elhasznált Falus doktort, a szocialisták nem mondták azt egy hangon és rögvest, hogy „éljen”.
Holott: először is mint valahai politikus, aki években mérhető időt ültem végig különböző párttanácskozásokon, fórumokon, megbeszéléseken, általánosságban is elmondhatom (s talán nem is haszontalan elmondani ezt a mostani diskurzusellenes, primitíven ellenségre és barátra felosztott kétterű világban), hogy egy-egy döntésig hatalmas viták voltak, és a döntések se voltak mindig olyanok, amelyek mellé mindenki jó szívvel oda tudott állni. Márpedig egy közösség attól is lehet erős, ha autonóm emberek sokasága alkotja, olyanok, akik eltérő szempontok alapján mérlegelnek.
Ami a fővárost és a fővárosi szocialistákat illeti: persze hogy igent mondtak Bokrosra, akik igent mondtak, hiszen úgy érezték, nem hagyhatják szavazóikat főpolgármester-jelölt nélkül. Ami a fővárost és a szocialista párt vezetését illeti: persze hogy nemet mondtak Bokrosra, hiszen megdöbbenve látták, hogy a döntés főpolgármester-jelölt nélkül hagyta szavazóikat.
Jó lenne mélyebben megérteni, túl a konkrét kelepcén és képtelenségen, azaz a főpolgármesteri verseny ab start baloldali elbukásán túl, hogy a demokratikus vitának, a különböző szempontoknak, a különböző szempontok melletti döntéseknek egyaránt van érvényességük és helyük a demokratikus kultúra hagyományai szerint működő szervezeteknél. Ez okozhat veszteséget, belső konfliktust, de ha jól működik a szervezet, hosszú távon gazdagítja. Persze ideális esetben egy csapat a versenypályára közösen elfogadott stratégiával, közös akarattal kell hogy kiálljon. Ehhez azonban az szükségeltetik, hogy a csapatban mindenki úgy érezze, hogy a cél közös, és azonosulni tudjon a csapattársaival. Régóta látszik, hogy a „csak fogjunk össze már” sem mint kohéziós erő, sem mint a tribünökre drukkereket vonzó elképzelés nem működik.
Ez is jól magyarázza a szocialista párt ambivalenciáját ebben a döntési folyamatban. Sem dolgom, sem kedvem védeni őket liberálisként, pusztán arra szerettem volna rávilágítani, hogy egyáltalán nem is tűnt kívülállóként nevetségesként kétségeik, kétszólamúságuk felszínre kerülése a mostani helyzetben.
S ha már liberálisok: függetlenül attól, hogy mérhető támogatással nem rendelkezik, történetesen Bodnár Zoltán, a Liberálisok jelöltje volt az egyetlen, aki ebben a kampányban tette a dolgát: szabadelvű véleményét következetesen megfogalmazva, okos, racionális szöveggel képviselt egy liberális várospolitikát és világszemléletet. (Ráadásul amióta kiderült, hogy Bokrosnak a legújabb mérések szerint sokkal kisebb a támogatottsága, mint a legerősebb ellenzéki jelöltnek, s erre az Együtt társelnöke úgy reagált, hogy ha a gyengébb nem lép vissza, a legerősebbet kell visszaléptetni, felmerül egy logikus kérdés: akkor nem Bodnár mögé kéne ezen az alapon mindenkinek beállnia? Hiszen neki igen szerény a támogatása, de ha Szigetvári Viktor okfejtése igaz, és Bodnár közli, hogy nem lép vissza, ebből bizony ez következik.)
A főpolgármester-választás tanulsága (a borítékolható bukta után) nem az, hogy na most akkor végre tényleg nagyon össze kell fogni, és egymással ellentétes ideológiájú, erejű és célközönségű politikai közösségeknek egyfajta ellen-„egy a tábor, egy a zászló” erő alá kell rendeződniük. Ha így tesznek, bizonyosak lehetünk abban, hogy belső konfliktusaikról fogunk a következő időkben is hallani, s nem arról, hogy ki mit kínál a választóknak alternatívaként Orbánnal szemben.
Az önkormányzati választás után több mint három év áll rendelkezésre a 2018-as választásra való felkészülésre. A különböző formációknak lenne idejük először önmagukban kitalálni, kik ők, melyek azok az értékek, amelyeket unikálisan ők kínálnak a választóknak, mi az, amiről azt remélik, hogy pont ők, az ő politikusaik hozhatják mozgásba a mind fásultabb kormányellenes vagy épp apatikus választókat.
Békén kellene egymást hagyni, és bele kellene állni az önálló pártok építésébe. Nem a versenytől kellene félni, nem azzal kellene megküzdeni, hogy ki legyen a vezérkakas, hanem mindenkinek meg kellene lelnie saját értékközösségét, és növelnie kellene saját potenciális bázisát.
A verseny jó dolog.
Amiben konszenzus lehet közöttük, az az, amit Kis János kiváló esszéjében így fogalmazott meg: „A köztársaság helyreállítása nem lehetséges a köztársaság idején felgyülemlett problémahalmaz megoldása nélkül. De az egyre mérgeződő problémák megoldása sem lehetséges a köztársaság helyreállítása nélkül.”
A megoldásokra pedig teret és időt kell hagyni, és megnézni, ki mekkora tömegbázist képes maga mögé terelni javaslataival.
Most a főpolgármester-választás szomorújátékba fordult a baloldalnak, holott úgy is alakulhatott volna, hogy Budapest liberális és baloldali választói többséget szereznek a megfelelően, időben kiválasztott jelöltjüknek.
Ha a következő időszakban nem az ellenzéki erők termékeny versenye és építkezése jön, hanem az egy akolba terelés és az azzal járó feszültségek, akkor jó eséllyel 2018-ban ugyanilyen kínos szomorújáték elé néz az ellenzék.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
