Vezeklés a vécében

Jön egy asszony örvendezve a közelből, milyen jó, hogy kinyitottunk, most nem kell otthon vederben gyűjtögetnie. Nem mindegy, sokba kerül a víz. Aztán jön egy fiatal pár, begyömöszölik magukat a szűk kabinba. Szól nekik a vécésnéni, hogy jöjjenek ki. Azt nyögdécseli a srác, hogy hagyja őket békén, mert ellátja az ő baját is. Szóváltásba keverednek. A srác valamiféle vécéhasználati személyiségi jogot emleget. Aztán röhögve elhúzzák a csíkot.

Akinek szaladnia kell, szalad: legyen az férfi, nő, átutazó vagy közelben lakó, kisgyerekkel sétáló nagyszülő vagy prosztatabajjal küzdő tata, szíve alatt terhet cipelő anya. Összességében azért az alsóbb rétegekből tévednek ide. Jönnek a környéken kapirgáló közmunkások is csapatostul, köztük egy régi tanítványom. Tanár-diák találkozó.

Az egyik fiatal nyelves nő meséli, hogy a külterületre költözött egy 85 éves férfihoz, legalább van hol laknia. Össze is házasodnak, így talán örökölhet valamit. Szó esik még egy 500 forintos adósságról, ami miatt késelés történt, meg az egykor békés ugyeri tanyavilágról, ahol ma bűnözők tanyáznak, és miattuk menekül, ki merre lát, meg egy szomszéd gyerekről, aki ellopta az udvari asztalra kitett szalonnadarabot.

Meg is éhezik mindenki. Előkerülnek a kenyérszeletek. Van, akinek jut mellé hagyma vagy paprika is. Közben érkezik egy vendég. Szólít a vécésnéni, hogy menjek, húzzam le utána, mert amikor elment, nem csörgött a víz. Hirtelen akad másik feladatom is, vissza kell kérnem valakitől a papírt, mert kilóg a tekercs vége a zsebéből. Mint megtudom, nem lehet porciózni, higiéniai szabályok tiltják, vagyis nem foghatja meg a papírt más, csak aki használja.

Egy vendég dolga végeztével tudakolja, hogy mennyit kell fizetnie. – Amennyit akar – válaszolja a vécésnéni, aztán rám néz, és kiigazítja önmagát. – Az illemhely használata ingyenes.

– Vajon miért ingyenes? – morfondírozok, máshol fizetni kell. A vendég megörül az ingyenességnek, megered a nyelve: – Nagyon helyes, nem vagyok én állami vállalat igazgatója havi kétmillióért, hogy kidobjam a pénzt az ablakon, amikor a fa tövében is könnyíthetnék magamon.

– Micsoda? – háborodik fel a vécésnéni. – Kétmillió havonta? Hogy engedhetik meg ezt? Azok tán aranyvécébe csinálnak?

– Ugyan, ugyan, a magánszektorban tízmilliós havi fizetések is vannak – válaszolja a vendég. – Milyen rendszer van itt? – méltatlankodik a vécésnéni. – No, milyen? Maga tudja, maga szavazott rá! – válaszol a vendég. – Szavazott a fene, azt se tudom, ki a képviselőm.

– Nem tudja? De azt csak tudja, hogy ki a polgármester, milyen pártok vannak, milyen törvényeket hoznak, amelyek magát is érintik? – Nem érdekel, ki a polgármester, az sem, hogy milyen pártok vannak, egykutya. A törvényekről meg tudom, hogy a nyomorultakat még nyomorultabbá teszik, akik meg törvénykeznek a bársonyszékekben, azoknak mindig lesz mit a tejbe aprítani.

Letelik a vállalásom, de visszatérek a tett helyszínére. Bizony bezárt a bazár. Most már hová szaladjon, akinek szaladnia kell? Érdeklődöm: – Kinyit még valamikor, vagy ez csak egy egyszeri munkaalkalom volt? Hogyan fűtenek télen a rozsdás konvektorral, miért nincs papírtörülköző mosott rongy helyett? Azt javasolják, ne foglalkozzak annyit a vécével, hamarosan épül egy új és korszerű.

Azóta eltelt másfél év, nem épült semmi, de az állami vállalatok vezetőinek bérplafonját eltörölték.