Miközben az Orbán-kabinet töretlen lelkesedéssel építgeti a többségi magyar tulajdont a pénzügyi szektorban, érdemes elgondolkodni azon: mi az oka annak, hogy a rendszerváltás óta szinte kizárólag magyar tulajdonú bankok és brókercégek mentek csődbe Magyarországon. Nem multinacionális csoportokhoz tartozó szolgáltatók tüntették el köztörvényes módon, csalással és sikkasztással a milliárdokat károsultak tíz- és százezreit hátrahagyva, hanem magyar cégek, nemegyszer a gazdasági elithez sorolt nagyvállalkozók érdekeltségei.
A kérdés valójában nem a tulajdonos nemzetisége, hanem az, hogy önálló vagy egy nagy, nemzetközi pénzügyi csoporthoz tartozó szolgáltatóról van szó. Nagyobb stiklit, az ügyfelek lehúzására épülő üzleti modellt csak úgy lehet hosszabb időn át vinni, ha maga a tulajdonos is érdekelt a csalásban. Ez nem azt jelenti, hogy minden önálló hazai brókercéget széles ívben kerülni kell, néhány csaló nem minősít egy egész szektort. Ám az tény, hogy egy nagyvállalat esetében általában sokkal hamarabb borul a bili. Egy visszaélésre gyakran még azelőtt fény derül, hogy nagyobb ügy lenne belőle.
A botrányt a reputációs kockázat miatt is igyekeznek elkerülni a nemzetközi cégek: ha valahol elveszítik az ügyfelek rájuk bízott megtakarítását, annak híre megy, és a befektetők más országokban is megrohanhatják a csoporthoz tartozó vállalkozásokat. A K&H Bank nem véletlenül sietett kártalanítani Kulcsár Attila ügyfeleit. Bár a vád szerint a K&H Equities brókere saját szakállára dolgozva kezelt ügyfélpénzeket, akkor is a bankhoz tartozó brókercég alkalmazottja volt. Ez azonban már csak tűzoltás. A pénzintézetek, ha tehetik, még házon belül rendezik az ilyen ügyeket: kifizetik a károsultakat és elbocsátják a vétkeseket. Emiatt valószínűleg jóval több problémás ügy lehet annál, mint amennyi nyilvánosságra kerül.
