Amíg az Orbán-kabinet lesz kormányon, Pakssal kapcsolatban aligha jön el az igazság pillanata, de azért láthatóan közeledik. Az új reaktorblokkokban termelt áram olcsó voltáról ma már senki nem beszél, Brüsszellel három kérdésben is perben-haragban vagyunk, a projekthez korábban gavalléros finanszírozást ígérő orosz bank a csőd szélén táncol. Habony Árpád legyen a talpán, aki 2014 januárjában, az orosz–magyar atompaktum aláírásakor a 2016. májusi tényekkel is meg tudta volna győzni a publikumot a titokban meghozott döntés helyességéről.
Most a három közül az egyik brüsszeli vizsgálatban felködlött a megegyezés esélye: a kormány – miután az ellenkezőjét nem tudta bebizonyítani – elfogadja, hogy a beruházás valóban állami segítséggel valósul meg, az Európai Bizottság pedig talán bizonyos feltételekkel rábólint erre a támogatásra. Orbánék másfél éve sikertelenül bizonygatják, hogy a paksi bővítés piaci alapon, az eladott áram árából meg fog térülni – nem tudtak olyan számítást és árprognózist felmutatni, ami a külső szemlélőt is meggyőzte volna. Bár Brüsszel nem Moszkva, az állami támogatás az EU-ban ugyanazt jelenti, mint a KGST-ben: Paks 2. veszteséges lesz, és a teljes élettartama végére sem termeli ki a befektetést. A bizottság ugyanis nem azt vizsgálta, hogy a magyar állam ad-e pénzt a beruházáshoz (nem kérdés, hogy ad, hiszen eleve 20 százalék a magyar önrész, és a csatlakozó beruházások teljes költsége is a miénk), hanem azt, hogy a befektetés megtérül-e. Az Orbán-kormány hamarosan aláírja, hogy sosem fog ez a pénz visszajönni: négyezer milliárd forintért hatvanévnyi orosz függést, a mostaninál drágább áramot és – egyelőre nem számszerűsített – anyagi veszteséget vásárolunk.
Ezen a ponton nemcsak a bővítéssel szemben a kezdetektől tapasztalható szakmai ellenállás válik érthetővé, hanem az is, hogy az atomerőműhöz korábban foggal-körömmel ragaszkodó MVM miért látszik most elengedni a projektet. Az állami cég mindvégig szakmai vállalkozásként kezelte a kapacitásfenntartást, és ha rajtuk múlik, lett volna nemzetközi pályázat (a technológiák és a szállítók versenyeztetése), viszont akkor föl sem merül, hogy a régi és az új reaktorok évekig párhuzamosan működjenek. Ez okozza ugyanis a legtöbb üzleti és technológiai kockázatot. Egy előre tudhatóan veszteséges, politikával vastagon átitatott, leginkább a holdudvar pénzellátásáról szóló biznisz mellé viszont lehetetlen odaállítani a villamos művek szakembergárdáját: ahhoz nem elég a politikai kinevezetteket kicserélni a vezetésben, az egész iparágat kellene leváltani.
