Egyelőre csak Nagy-Britanniában verik a lengyeleket – abban az EU-tagállamban, ahol elsőként vált hivatalos, az összetett sorskérdésekre egyszerű választ kínáló kényszerű kormányprogrammá az idegengyűlölet –, de téved, aki azt gondolja, hogy ennyivel megússzuk. És nem csupán arról van szó, hogy az Európa-szerte puszta számításból felkorbácsolt idegenellenesség majd a különféle okokból (történelmi tragédiák kényszere miatt vagy a jobb élet reményében – bár az utóbbi indokot nálunk a hatalom törvényen kívül helyezte) a határainkon kívül tartózkodó magyarokon is csattan, pedig az is elég nagy baj. Nekünk több kell: egy ország élete nem épülhet tartósan a gyűlölködésre, mi viszont éppen egy olyan korszak felé tartunk, ahol az ellenséges indulat polgárjogot nyer, elvárássá válik, és beépül a mindennapokba.
Túlzásnak tűnik? Emlékezzünk egy 2002. áprilisi politikai nagygyűlésre, ahol először mondta ki egy hivatalban lévő miniszterelnök – kétmilliósnak hazudott tömeg, meg a média közvetítése révén potenciálisan tízmillió ember előtt –, hogy nem bűn, sőt üdvös dolog kivetni a nemzetből mindenkit, aki nem tekinti a magáénak az aktuális kormánypolitikát; hogy a nemzetiszín kokárda nem egy népet, hanem egy politikai tábort jelöl, és mindenki ellenség, akit a Szózat a táborkapun kívül talál. Tizennégy év telt el – enyhült azóta bármennyit is az akkor parancsba adott kettéosztottság?
A most kiszabadított szellem sem fog dolga végeztével október harmadikán visszahúzódni a palackba. A közönség méltán haragos – valójában nem is a bevándorlók miatt, hanem az elmúlt 26 év elszalasztott lehetőségeiért, az átverésért, a kifosztásért –, és a jogos felháborodást most adómilliárdokból, példátlan média-hadművelettel transzformálják acsargó dühvé, virtuálisnak tűnő, de napról napra valóságosabb célpontot mutatva neki.
