Poros földút két alföldi tanya között. Még nem érezni a fojtogató nyári hőséget, s a sárgás, löszös homokszemcsék sem kúsznak bele finoman a bőrünkbe minden elzakatoló traktor után, de azért meleg van már. A lebukkanó napot nézve ugyanazt érezzük, mint Velencében: ez már annyira giccses, hogy szép.
Sőt. A szebbnél is csodálatosabb – jut eszünkbe egy kedves ismerős néni, aki életében először és utoljára eljutott Párizsba egyetlen napra, s amikor később faggatták az úti élményeiről, csak ezt a négy szót ismételgette. Mást nem is nagyon tudott volna mondani. Az első órában elveszett az egyik metrómegállóban, mert lemaradt a csoporttól, aztán egész nap ott zokogott az egyik kerületi kapitányságon. Egy szót sem tudott franciául, s eltartott egy darabig, amíg magyarul tudó tolmácsot kerítettek, aki segített megérteni, hogy nem George Clooney-ról, hanem a Cluny Múzeumról beszél, oda szervezték meg a csoporttal a találkozót, hazaindulás előtt. A gendarmerie munkatársai kedvesek voltak, elvitték ide egy szolgálati autóval. Ő pedig az egyik sarki kávézóban olyan pompás rongyos kiflit evett a többiekre várakozva, amiről még évekig mesélt az unokáinak, sosem megfeledkezve arról, hogy hozzátegye: Párizs a szebbnél is csodálatosabb város, ehhez nem fér kétség.
Ismerős asszonnyal meg egy lóval poroszkálunk, állatorvoshoz megyünk. Kehes a ló, szaknyelven szólva idült légsejtes tüdőtágulatban szenved, valószínűleg atkás volt a takarmány, aminek porát belélegezte.
