Ahogyan a török hódítások korában sem nagyon izgatta a keresztény Európát, hogy milyen módszerekkel tartóztatják föl a magyar végvári vitézek a mohamedán hódítókat, úgy most sem érdekel senkit, hogyan akadályozza meg Törökország a szír és iraki menekültek továbbjutását, illetve hogyan kényszeríti vissza őket az erőszak sújtotta területekre. Hogy az utóbbi betű szerint is ellentétes az elvben Európára és Törökországra is érvényes nemzetközi menekültügyi konvenciókkal, az láthatóan nem szempontja a „rendezésnek". A törökök migrációs krízissel összefüggésben nem lévő emberi jogi sértéseit (az ellenzék és a szabad sajtó üldözését, a kurd kisebbség elnyomását) is elnézik, csak fékezzék meg valahogy az emberáradatot.
Az EU a szír–török határról nézve a legellenszenvesebb, antihumánus és opportunista arcát mutatja, figyelembe sem véve, hogy olyan koherenciazavarba sodródik, amely az egész válságkezelést lehetetlenné teheti. Az ugyanis képtelenség, hogy a Görög- vagy Törökországban, netán Szíriában rekedt menekültek emberi jogai az életükkel együtt szabadon feláldozhatóak – nem is Európa, hanem csupán az európai vezetők politikai túlélése, a belső feszültség lecsillapítása érdekében, miközben a már az unió mezsgyéin belül lévő menekültek emberi jogai annyira fontosak, hogy kockára tehető értük a kontinens érintett országainak belső békéje, az integráció jövője is.
Ha a befogadásra épülő aktuális menekültpolitika valóban humanitárius kötelesség, ahogyan Merkeltől Hollande-ig az EU hangadói helyesen állítják, akkor abba a török lépések, amelyek nyomán kétségtelenül csökkent az uniós határokra nehezedő nyomás, nem férnek bele. Ha viszont valami más – egyszerű rögtönzés, tervezett, de be nem vallott munkaerőimport, a nyugat-európai bérek letörésének kísérlete; egyiket sem lehet kizárni, mindegyikre találni utalásokat a mainstream nyugati sajtóban –, akkor nem ildomos tovább az emberiességi érvekkel traktálni azokat, akik a menekülthullám kezelésének tényleges terheit viselik.
