Donáth György egyelőre meghiúsult szoborállításának ügyében Krómer István arra ösztönzi a baloldaliakat/antifasisztákat, „hogy (…) próbáljátok megérteni, mit érezhetnek a tiétektől eltérő világlátású honfitársaitok, amikor a magatok igazának túlfűtött tudatában, empátia nélkül törtök pálcát az ő számukra fontos történelmi személyiségek fölött, (…) hősies erényeikről tudomást venni nem akarván.”
Annak ellenére válaszolok, hogy a nyugati polgári demokráciák, a fékek és ellensúlyok rendszerének nem baloldali, hanem jobboldali és konzervatív híve vagyok. Nem mintha abban bíznék, hogy az Orbán vezette álcázott szélsőjobboldaliság hívei megpróbálnák megérteni, mit is érezhetnek a demokraták (legyenek bal- vagy jobboldaliak, liberálisak vagy konzervatívak). Azért nem bízom a megértésükben, mert meglehetősen sok baloldaliról tudjuk, hogy 1945–56 után szembe tudtak nézni „szellemi-történelmi terheikkel”, a Horthy- és Szálasi-rendszer hívei és mai felmentői részéről ez a szembenézés viszont alig tapasztalható.
Én is tényeket fogok felsorolni. Ezeket a szerzővel együtt a mai rendszer hívői is vagy rendjén valónak találják, vagy szemérmesen elhallgatják.
Már az 1997-es ellenzéki nyilatkozatban megfogalmazódott, hogy a orbáni politika ellenzői idegenszerűek. Orbán politikusként egykori politikai gazemberek szóhasználatát újította föl. A Mein Kampfban olvasható, hogy a zsidóság „egész lénye még nagyon magán viseli az idegenszerűséget (…), végcélja a demokrácia győzelme, vagyis saját értelmezése szerint a parlamentarizmus uralma”.
2002-ben, az elvesztett választások után hangzott el a pártvezér szájából, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Miféle politikai rendszer az, mely ma annak jegyében uralkodik, hogy az ellenzéket – összhangban annak „idegenszerűségével” – elvileg kirekeszti a hazából?
