Az írás a Népszabadság
2014. 05. 07. számában
jelent meg.
A baloldalon nagyobb a baj, mint amit a választási eredmények sejtetnek – pedig azok is elég baljóslatúak.
A környezete, hazája iránt felelősséget érző értelmiséginek természetes vágya gondolatainak közzététele
A vereség utáni önmarcangolás során természetes, hogy elkeseredett emberek keresik – és találják meg a politikusokban – a felelősöket. A második körben megkapják a magukét a közéleti kérdésekben aktív értelmiségiek is. A folyamat azonban itt sem látszik megállni.
Egészen odáig, hogy egyre-másra jelennek meg szerzőik önkéntes szilenciumáról cikkek az egészében is összehúzódó Galamus honlapján, mondván, a további közírás felesleges. A Klubrádióban Csepeli György beszélt ugyanerről: elhallgat, visszavonul a szűken vett szakmájába.
Mintha minden erőfeszítés hiábavaló lenne, senki nem figyelt volna oda a figyelmeztető szóra, hiányzik a közönség, amelyhez érdemes szólni, társak, amellyel értelme lenne a vitának. Jöjjenek más politikusok, más értelmiségiek, ha lehet, egy másik nép is.
A keserűség érthető, a pesszimizmus indokoltnak tűnik (bár a politikában egy hét is nagy idő, az ennél több pedig beláthatatlan). A hallgatás azonban nem opció. Tisztességes ember nem fogja be a száját, amíg csepp lehetősége van az igazság (valós vagy vélt, ez ebből a szempontból mindegy) kimondására.
Amíg valaki úgy gondolja, tud a létezőnél jobb megoldásokat, és nem fenyegeti közvetlen veszély, nem teheti meg, hogy megtartja magának a gondolatait.
Pozitív példa lehet lapunk Fórum oldala, ahol nem fizetünk honoráriumot a szerzőknek, mégis állandó „túltermelési válsággal” küzdünk: a környezete, hazája iránt felelősséget érző értelmiséginek éppolyan természetes vágya gondolatainak közzététele, mint bárki másnak az evés, az alvás, a szerelem.
A reménytelennek tűnő helyzetekben persze örök a kérdés, mi a teendő. Egy fiatal, éppen emigrációban lévő, otthon gyakorlatilag senki által meg nem értett, a tömegekre zéró hatással rendelkező orosz értelmiségi, bizonyos V. I. Lenin könyvet szentelt a problémának. (Látom magam előtt a lelkes jobboldali publicisták, bloggerek és egyszerű kommentelők felcsillanó szemét: kibújt a szög a zsákból!)
Függetlenül attól, hogy a végső kérdésekben mennyire volt igaza, vagy mi lett a világátalakító kísérletből, az 1901-es, tehát még a bolsevik–mensevik szakítás előtti, magát szociáldemokratának tekintő szerzőtől nem lehet elvitatni, hogy értett a mozgalomépítéshez. Szerinte a teendő az, hogy a baloldali értelmiség először is menjen ki az emberek közé, értse meg őket; írjon, vitatkozzon, győzze meg az anyagi érdekeire koncentráló tömeget, hogy csak a rendszer gyökeres átalakítása hozhat lényegi javulást; mindehhez pedig elsődlegesen egy újságra (tévére, rádióra, honlapra, legalább egy Facebook-csoportra) van szükség, de nem olyanra, amit a párt hoz létre (ezen rögtön össze is veszett a Rabocseje Gyélo szerkesztőivel), hanem olyanra, amely nyílt vitában hozzájárul a politikai győzelemre képes párt kikristályosodásához, miközben maga független marad tőle.
Még mondja valaki, hogy van új a nap alatt!
