Nyilván nehéz elképzelni, hogy a tudatmódosító hatása alatt nem álló drukker besétál a Felcsút-shopba, és Fiola Attila feliratú dresszt vásárol. Az is evidencia, hogy válogatottunk nem veszi fel a versenyt a topcsapatokkal, általában az európai középmezőnnyel sem. Nemhogy klasszisa, de elit ligában edződő játékosa sincs.
Az sem titok, hogy a strandon rendezett nősek–nőtlenek rangadó nagyobb érdeklődésre tart számot, mint néhány NB I-es mérkőzés. Arról nem szólva, hogy a bajnokságban többször rúgják magukat helyből tarkón a túlképzett bekkek, mint ahányszor Andy Vajna kedvéért törvényt módosítanak Magyarországon. És hát a teljesítménytagadó magyar futball önképe és a valóság közötti csöpp résen feltűnés nélkül osonhatna át Kína komplett lakossága.
Ám mindettől függetlenül nincs olyan szerencsesorozat, ami elfojthatná az örömöt, ha a magyar válogatott kijut az Eb-re. Mert a szurkolásnak nincs racionális tartalma. A tudat egészen addig lehet tiszta, amíg nem kezdődik el a mérkőzés, amelyen olyanok vannak a pályán, akikhez érzelmi viszonyunk van. Például azért, mert magyar mezt viselnek. Akkor nem érdekel, hogy Böde Dániel játéktudása miként aránylik Karim Benzemáéhoz, s Németh Krisztián hatékonysága mennyiben mérhető Cristiano Ronaldóéhoz.
