Változás

„Egyszer majd elmegyünk Párizsba” – mondogatta mindig az asszony, s olyankor tekintetével nemcsak az útleírásokat simogatta végig, hanem a falon lógó Monet-másolatot is. Szerette, hogy náluk ez van a falon, és nem a Lilaruhás nő. Ettől különlegesnek érezte magát. Ha odakint esett az eső, mindig a Mireille Mathieu-lemezt tette fel. Hosszan nézte a szigorúra vágott frufrut, s azon gondolkodott, a szabályos frizura vajon milyen lelket rejt, s miként tud egy nő egy egész életet leélni ugyanazzal az arckerettel.

A horgászkönyvek azonban mintha mozdultak volna, és valamiként lefújódott a por az életvezetési tanácsokat rejtő „hogyan juss túl, miként menj elébe” típusú puhafedelesekről is. S velük mozdultak a nippek, olykor csak néhány milliméterrel arrébb, mégis észrevehetően. A hegedülő fiúcska most nem jobb, hanem bal felől tartotta kezében a hangszerét, s az őzike orra is arrébb került a lengyel polkát lejtő vidám párocskától.

– Szörpöt? – kérdezte a férfi, megszakítva a másik elmélázó tekintetének továbbáramlását.

Kért szörpöt, s ezzel kicsi időt is szerzett magának. Alig egy órája érkezett, hivatalos ügyben, brókerbotrány károsultja kérte, hallgassa meg, miként veszett oda a családi ezüst, a vagyon, ami egykor az unokákat illette volna, de most másokat gazdagít. Papírok borították el az asztalt, tollakkal bekarikázott rubrikák cikáztak a szemei előtt.

De ő csak az idős urat nézte. A barna kockás mamuszt a lábán.

S mögötte lelki szemeivel még mindig ott látta az asszonyt, aki a lábbelit vette. – Annyira okos volt, mindig olyan körültekintő, nem is értem, hogyan sodródhatott bele... Százszor meggondolt mindent, aztán hirtelen az összes pénzünket egy lapra tette fel – sóhajtott az öregúr. Sóhajtottak a muskátlik is a teraszon. Meg kéne öntözni őket, gondolta magában.

– Szegénynek hirtelen pattant el a szívében az ér. Azt mondták, ha közel van az orvos, akkor sem tudott volna rajta segíteni – pattantak kurtán a szavak is.

Koccant a szörpöspohár.

– Eper? – kérdezte, hogy megtörje a hirtelen beállt csendet.

– Szamóca. A közeli erdőben szedtük. Két éve.

– Nagyon finom.

– Utolsó palack – mondta a férfi. Az „utolsó” szóra mintha arrébb billent volna a Monet-kép a falon, a hegedülő porcelánfiúcska megemelte kissé a karját, s ritmust váltott a polkát táncoló pár. Csak a porszemek várakoztak ugyanúgy tovább a párizsi útikönyvön, mozdulatlanul.