Ám más a helyzet, amikor baj van. A bajok egy részét maga a kormány csinálja magának, és ez a legrosszabb, olyan, mint begipszelt karral feneket törölni. Magára zúdította a médiát az örmény baltás gyilkos átadásakor, amit azóta sem magyarázott meg, pedig megtehette volna. Kiadtak egy banális közleményt, és kész, aztán a nemzetközi jogra hivatkoztak és vonogatták a vállukat. Akkor még Navracsics volt és Martonyi, ám azóta sem derült ki, hogy végül is kinek milyen szerepe volt ebben a történetben – nyilván voltak sötét háttéralkuk, ezeket ostoba magyarázatokkal igyekeztek cáfolni. A kormányzati cáfolat azonban majdnem mindig rosszabb, mint egy beismerés.
A magyar kormánykommunikáció két arca, Kovács Zoltán és (az éppen távozó) Giró-Szász, a két legmogorvább magyar, a legrosszabb áderi álruhában.
Aztán jött a Goodfriend-ügy, amit se lenyelni, sem kiköpni nem tudtak, színesítve Vida Ildikó Szabadság téri teátrális fellépésével. A kormánykommunikáció már itt sem tartotta kézben az eseményeket, mindenki összevissza beszélt, legfőképpen a külügyi államtitkár, aki nem ismerte fel a jegyzéket, amit az amerikai ügyvivő átadott neki, és akkor sem volt senki az országimázsért lelkendező hivatalban, aki elmagyarázta volna neki, hogy mi az a fecni, amit a kezében tart. Orbán pedig nyilvánosan biztatta a szerencsétlen NAV-elnököt, hogy pereljen, mások követelték az amerikai diplomata kiadatását. Abszolút dilettantizmus. De hát ez egy következmények nélküli ország, tudjuk jól. Aztán Szijjártó Péter, amint azt sokan sejtettük, végre külügyminiszter lehetett, átszervezte a Bem rakpartot, többször körbeutazta a világot, megnyitott néhány nagykövetséget, aláírt egy sor megállapodást, amelyekből aztán nyilván nem lesz semmi. (Budapest–Belgrád-vasútvonal kínai pénzből, repülőtéri gyorsvasút satöbbi.)
Közben még egy értelmetlen keleti és déli nyitás, egyelőre gazdasági eredmények nélkül. Csak hát Orbán jól érzi magát ezeknek a keleti vezetőknek a társaságában, ami olyasmi, mint brit gyarmatosítónak lenni a távol-keleti paradicsomi vidékeken. Jó is az. Nem úgy, mint az esős Brüsszelben, ahol a nagyhatalmak cseszegetnek, hogy mit kezdesz a százmillióikkal, és még hamburgerre is neked kell költened a tárgyalás végén. (Az adófizetők költségén, mert persze elszámolhatod.) Csak meg kellene nézni, hogy Dánia és Finnország milyen eredményesen szerepel ezekben a térségekben mindenféle kormánypropaganda nélkül. Nálunk bezzeg helyettes államtitkárokat vagy tanácsadókat neveznek ki a végrehajtásra, a lényeg azonban az, hogy utazni lehessen, az utazás pedig nálunk mindig ígérgetésekkel jár: „feltárjuk a lehetőségeket”.
És akkor a migráció, mindennek a tetejébe. Orbán persze előre megjósolta, hogy ebből baj lesz, és baj is lett. Az igazi nagy baj persze az, hogy a környezetében senki sem vette komolyan. Ezt azért ismerjük el. Igaz, ezeket a senkiket ő választotta magának, éppen azért, hogy senkik legyenek. És azok is maradtak. De azt is ismerjük el, hogy a teljes európai bürokrácia csődöt mondott egy négy éve ismert jelenség kezelésében. És azt is ismerjük el, hogy a legfőbb bűnös, Görögország megint megúszta.
Szakmai körökben az a vélemény, hogy válság esetén a lehető legmagasabb szinteken kell folytatni a kommunikációt, mert a berozsdásodott szóvivőknek már nincs hitelük. A kormányzat ezzel szemben még mindig Kovács Zoltánra és a megyei rendőrségi szóvivőkre épít, időnként megjelenik egy-egy fideszes politikus és mond valamit arról, hogy a schengeni határok védelme milyen fontos, néha Szijjártó Péter, a kormányzat elszabadult ágyúja a nyilvánosság előtt kiosztja valamennyi szomszédunkat (néha igaza van, de hát mégis, azért illene valamilyen stílust felvennie). A belügyminiszter semmiről sem tájékoztat, az új honvédelmi miniszter még tájékozódik, Giró-Szász biztosan nyaral, de rá nem is nagyon van szükség, egyszer csak felbukkan a semmiből az egykori katasztrófavédő, Bakondi, mint miniszterelnöki főtanácsadó, szokása szerint unalmas, semmitmondó nyilatkozatokat tesz, aminthogy régen is tette. A kormányzat panaszkodik, hogy megint kikezd bennünket a nemzetközi sajtó, megint egyedül maradtunk, mi, magyarok az igazság szigetén. Senki sincs velünk, de mindenki ellenünk van.
Közben pedig sehol egy nemzetközi sajtókonferencia, ahol kérdésekre lehetne válaszolni lazán, elmondani, hogy igen, mi ezt már régóta mondjuk, hogy nem bírjuk el a bevándorlási nyomást, de nem vagdalkozni és másra mutogatni. A magyar kormányzati kommunikátorok imádnak elzárkózni és megsértődni. Szijjártó még kinevezése idején mondogatta, hogy előbb szeretne a magyarországi hírekről nagykövetektől olvasni, minthogy azok megjelennek; már akkor is megírtam, éppen ezeken a lapokon, hogy ez abszurd, az élet most aztán látványosan bizonyított.
A vízágyúzás és a könnygáz aztán mindig jó téma a világon mindenütt, a televíziók szeretik, mert látványos, különösen ha még egy terhes asszony is van a környéken, és hát terhes asszonyokat ilyen környéken mindig találni. Amúgy a nemzetközi média sokrétű, persze, a bulvárnak tetszik a sínre fekvő szerencsétlen apa és a hanyatt eső labdarúgóedző, meg a tanácstalan magyar rendőrök, akiket ilyen helyzetekre senki sem készített fel, de ugyanilyen elesettek az osztrákok, sőt tanácstalanok a németek is. Másrészt a BBC és számos komoly média azért reálisan közvetíti az eseményeket, tegnap éppen mi voltunk terítéken, ma a horvátok, holnap az osztrákok, és azért Merkel is megkapja a magáét.
Éveken át próbálkoztunk országimázs-építéssel, a magunk Potemkin-módján, művi eszközökkel, alkalmatlan emberekkel. És tessék, ez a vége a sok fáradságnak és a kidobott százmillióknak.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
