A hivatalos, atomenergia-központú energiastratégia megvalósulásával az idegen érdekektől való függőségünk nem csökkenne. Szembemenetelünk az Európában érvényesülő folyamatokkal, mert a kontinensen meghatározóan helyi, megújuló erőforrásokra támaszkodó technológiák telepítése folyt az elmúlt évtizedekben. Az EU országaiban az elmúlt 20 esztendőben 20-ról 80%-ra nőtt a szélerőművek és napelemes rendszerek aránya az újonnan üzembe helyezett erőművek között. Miközben kontinensünkön az elmúlt húsz évben a befektetők 380 GW megújuló alapú beruházást finanszíroztak, addig – az új telepítéseket is figyelembe véve, végeredményben – 85 GW (170 paksi blokkal egyenértékű) atomerőművi, szénalapú és olajtüzelésű kapacitást vontak ki a termelésből, mert ezek finanszírozhatatlanná váltak. Gondolhatnánk, hogy mindennek magyarázata a megújuló technológiák túlzott állami támogatása, de nem. Az állami pénzek 90%-át az atomenergia és a fosszilis szektor zsebeli be, a megújuló energiák támogatottsága ehhez képest elhanyagolható. Tehát az az érv, hogy a megújuló energiaforrások alkalmazása drága, és ezek a technológiák csak állami támogatással tarthatók életben, egyszerűen nem állja meg a helyét.
A XXI. századi európai energiaforradalomnak eddig a szele is elkerülte a hazai döntéshozókat és szakértőiket. Szélerőművek telepítésére tíz éve nem adott engedélyt sem a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal, sem annak jogelődje, ami a lemaradó, fejlődő térségek országainak hozzáállásával vethető csak össze. De a napenergiával sem jobb a helyzet. A medencehatásból eredő magas napsütéses óraszámnak köszönhetően e téren akár nagyhatalom is lehetnénk, ám nálunk az elmúlt években a napelemek terjedését kifejezetten akadályozó, a megtérülést hátráltató szabályozási lépések történtek (rezsicsökkentés, termékdíj). Így nem csoda, hogy a napelemek terén hazánk ma Európa egyik sereghajtója. Még a térségben is nehéz rosszabban teljesítő országot találni. Míg hazánkban az egy főre eső napelem-kapacitás mindössze 4 W, addig – lényegesen rosszabb természeti adottságok mellett – Szlovákiában 109 W, Csehországban 196 W, Németországban 474 W (azon belül Bajorországban már több mint 1000 W!)
Dániában, Portugáliában vagy Németország egyes térségeiben ma már általánosnak tekinthető, hogy a villamosenergia-igényeket – az iparit és a lakosságit egyaránt – hosszú órákon, esetleg napokon keresztül 100%-ban megújuló forrásokból képesek fedezni, sőt akár exportra is futja. Ennek logikus következménye az is, hogy az áram egyre alacsonyabb áron cserél gazdát az áramtőzsdén, hiszen a nap- vagy a szélerőműveknél csak a beruházás a jelentős tétel, az üzemeltetéshez már nem kell tüzelőanyag-kiadásokkal számolni. Ezért kis fogyasztású időszakokban akár negatív tőzsdei árak is kialakulnak, ami egyre kilátástalanabb helyzetbe sodorja az új kihívásokhoz alkalmazkodni képtelen nukleáris és fosszilis alapú erőműveket. Nem csoda, hogy a mértékadó szakemberek, így legutóbb a brit áram- és gázhálózat működtetéséért felelős cég elnök-vezérigazgatója, már olyan – egyes kelet-európai szakértők számára nehezen emészthető – kijelentéseket tesznek, hogy a nagy teljesítményű atomerőműveket és fosszilis kapacitásokat már elavultnak kell tekintenünk, mert azok nemcsak drágán termelnek, de rugalmatlan működésük miatt már középtávon is akadályozni fogják a villamosenergia-rendszer működtetését.
Felmerül a kérdés, hogy a magyarországi adottságok ismeretében megoldható-e a súlyosan környezetterhelő és komoly stratégiai kockázatot jelentő atomenergia és fosszilis alapú technológiák mellőzése. Erre jó választ csak a rendszer működésének megismerésével kaphatunk. A jelenlegi hivatalos forgatókönyveink csak az áramtermelést vagy csak a hőtermelést, esetleg ezek együttesét tekintik a vizsgálandó rendszer részének. Azonban a XXI. századi energiatervezés ennél lényegesen tágabban értelmezi a rendszerhatárokat, hiszen a terület elválaszthatatlan részeként kezeli az energiaforrásokkal foglalkozó ágazatokat (hulladékgazdálkodás, mező- és erdőgazdálkodás) is, persze mindezt a térben, aminek megértéséhez viszont geográfusok is kellenek.
Az energia tárolása is lényeges kutatási terület kellene legyen, mint ahogy a legújabb közgazdasági szempontok érvényesítése, így a rugalmas árképzés bevezetése is. A XXI. század intelligens rendszereinek terjedésével (smart grid koncepció) ugyanis összeegyeztethetetlen, hogy az elektromos energia árát nem a termelés és fogyasztás viszonya, hanem az aktuális választások közelsége befolyásolja. A jövőben az energiafogyasztás kulcsterületeit, így az épület- és a közlekedésenergetikát sem lehet kihagyni az energiatervezésből – mint ahogyan az mindeddig hazánkban történt. Sőt miután az energiaszolgáltatásokat (így a világítást, fűtést) emberek veszik igénybe, a szociológia, a pszichológia, a pedagógia eszközei is szerves részét képezik a korszerű energiagazdálkodási és -tervezési tevékenységnek – legalábbis ott, ahol a műszaki felsőoktatásban „fenntartható fejlődés" címen nem maga az atomlobbi vázolja fel a múlt század közepének szellemiségét idéző technokrata elképzeléseit.
A nemzetközi tendenciák, a műszaki fejlődés és az elmúlt években elvégzett hazai kutatások eredményeinek ismeretében határozottan kijelenthetjük, hogy az energetikai átmenet hazánkban is megvalósítható volna. Ennek egyetlen feltétele, hogy a döntésekben az egyéni és szűk csoportérdek helyett a közösség, a nemzet érdeke érvényesüljön. Számítógépes elemzések igazolják, hogy kedvező szabályozási környezet létrehozásával és a hatékonyság radikális javításával akár az évszázad közepére megvalósíthatnánk a megújuló energiaforrásokra támaszkodó energetikai önrendelkezést hazánkban. Az atomerőművek brutális környezeti terhelésének, az évről évre szaporodó időjárási katasztrófák radikálisan növekvő anyagi kárainak ismeretében nincs előttünk más út. Éppen tíz éve , hogy Nicholas Stern, a brit tudományos akadémia jelenlegi elnöke az ottani kormány számára készített jelentésében jelezte: ha nem fordítunk jelentős összegeket a klímaváltozás megfékezésére, akkor a károk már középtávon finanszírozhatatlan mértékűek lesznek. Állítását igazolni látszanak az azóta eltelt évek adatsorai.
A Germanwatch kutatóintézet számításai szerint az elmúlt 20 esztendőben a klímaváltozásra visszavezethető csapások (árvizek, viharok, szárazodás) egyre növekvő kárai meghaladták a 2500 milliárd dollárt (emellett egyedül a fukusimai atomerőmű-baleset eddigi kiadásai túllépték a 100 milliárd dollárt). Ez akkora összeg, ami már a gazdaság óriásait is térdre kényszeríti, így nem csoda, hogy ma nincs olyan ország, amely elzárkózna az ENSZ klímavédelmi együttműködésében való aktív részvételtől. A decemberben elfogadott párizsi egyezmény hazánk számára is kötelezettségekkel jár, elengedhetetlen volna ezúttal proaktív megközelítéssel valódi eredményeket felmutatni. Ez pedig a gyakorlatban nem lehet más, mint az energiarendszer decentralizálása, az energiademokrácia megvalósítása. Sajnos egyelőre mindkét kifejezés idegenül hangzik a mai magyar döntéshozók fülének.
