„Hé, taxi! Du váppá lu bálu”
Payer András
Hazám: fekete rózsa. / Nem tud kiszínesedni – ezt kezdem mormolni az orrom elé, ezt a Csoóri-parafrázist, hátha a motorzaj meg a kereszthuzat mellett így most már valami belső rezgés is útját állja ennek a monológnak, amit balról kapok, egyelőre nem merem megnézni a sofőr nevét a szélvédő jobb alsó sarkába állított igazolványon, de még két mondat és megnézem, és felírom és legközelebb szólok a diszpécsernek, hogy felőlem jöhet bárki, akár egy Babettával is, vagy betolhatjuk együtt a kockaladát, engem nem érdekel, csak ezt ne, csak őt ne.
Aztán eszembe jut, hogy én rontottam el. Ültem volna hátra. Nyomogattam volna a vonatkozó eszközt, elintéztem volna pár fontos telefont, vagy legalább visszahívtam volna apámat – és hirtelen annyi volna ül a fejemben, hogy elkezd nehezedni, a karom meg zsibbadni, enyhe mellkasi fájdalom, most mi a franc, gondolom, itt kapok infarktust az Andrássy közepén, desszertnek még egy fasza kis agyvérzés harmincnégy évesen, az nagyon kéne tényleg, pláne, hogy akkor ki írja meg az új magyar nagyregényt, egyfelől, másfelől lakbért se fizettem még, Thompsonnal is ki kellene próbálnunk azt az új helyet a Nyugatinál, és ígértem L.-nek is, hogy válaszolok valamit a verseire, meg vannak páran, akiknek azért csak megmondanám, mielőtt megmurdelek, hogy fontosak nekem. És apámat se hívtam még vissza.
