Sej, hirdess békét az egész nagy világon – jutottam el végre az utolsó sorig, miközben elmélyülten szemléltem a cipőm orrát. De Takács tanár úr csak ennyit mormolt, míg jegyzetet írt a nevem mellé: szoprán, zenei általános. – Mindenki más a Tavaszi szél vizet árasztot énekelte – fűzte hozzá magyarázólag.
 |
Vikár Béla Hargita megyei gyűjtőúton a fonográffal
Néprajzi Múzeum |
Más kérdés, hogy most, amikor végiglapoztam a Kisfaludy Társaság megbízásából a Franklin által kiadott Magyar népdalok című gyűjteményt – 1928-ban jelent meg a Klebelsberg Kunó nevével fémjelzett Magyar klasszikusok 39. köteteként –, a benne lévő félezernél is több szöveg közül elenyészően kevés tűnt igazán ismerősnek. Vagy megfordítva: lényegében mintha már mindet hallottam volna.
A szerkesztő, Vargha Gyula témájuk szerint csoportosította a nép ajkán született műveket: szerelmi dalok, katonadalok, pásztordalok és betyárnóták, bordalok, tréfás dalok és a népélet dalai kerültek így egymás mellé. Ami persze menten kissé erőltetett kategorizálásnak tűnik, ha például rábukkanunk egy ilyen szövegre: „Disznó a mezőben annyit nem turkál, / Hányszor az én rózsám engem megdorgál. / Annyit nem turkál, annyit nem turkál, / Hányszor az én rózsám engem megdorgál.” Szerelem? Népélet? Tréfa? Nem. Ez történetesen pásztordal.
Vargha Gyula természetesen, lévén maga is költő – mégpedig olyan, akinek huszonhárom év szünettel elválasztott két alkotói korszakáról Schöpflin Aladár írt méltatást a Nyugat egyik 1916-os számába – a szerzői tökéletesség nyomait kereste a népköltészet ezen darabjaiban. A gyűjteményhez fűzött előszavában kijelentette: „a nép gyermekei túláradó szívök teljességét öntik dalaikba, s ihlet nélkül sohasem dalolnak. Ha a valódi érzés önkéntelenül ömlik költői formába, a dal mint kerek egész születik meg.”
Ugyanakkor Vargha Gyula gazdaságstatisztikus is volt, a számok és tények embere, aki mikor nem rímekkel és ritmusokkal, akkor a hitelintézetek tevékenységének felmérésével vagy épp mezőgazdasági üzemstatisztikával foglalkozott. Innen nézve teljesen érthető, hogy tanulmánya nagyobb részében azt próbálta meg kifürkészni, mire is gondolt a nép, amikor ezeket a dalokat szerzette. Érezhetően nyugtalanította, hogy számos dalban „az egyes strófák között semmi kapcsolat nincs”, vagy hogy „értelmetlen szeszélye-e a népnek, hogy olyan sort csap a dal elé, mely semmi összefüggésben sincs a tulajdonképpeni tartalommal?”.
A jeles akadémikus és egykori Tisza-párti országgyűlési képviselő nem mulasztotta el megjegyezni azt sem, hogy „a népdal a melódiától nyer színt. Ettől árad el rajta az élet melege, ezzel dobogtatja meg szívünket. A dallam sokszor még a gyenge szöveget is meglelkesíti. Ha népdalt olvasunk, melynek dallamát ismerjük, lelkünkben mindig dallamával együtt zendül meg. Ha pedig egy megkapó népdalnak dallamát nem ismerjük, olvasása közben valami fájdalmas hiányt érzünk.”
Azt persze csak találgathatjuk, mit érzett az egykori kereskedelmi államtitkár, amikor mondjuk egy ilyen katonanótát olvasott: „Huszár vagyok, édesanyám, nem baka, / Mert a bornyú nem illik a hátamra. / Nem hordom én senki Riska / Tehenének a súlyát, / Huszár vagyok, kis angyalom, / Lovon járok tehozzád.” De tény, ami tény, Vargha a kötet 607 dalának egyikéhez sem mellékelt dallamot.
Amivel elég sajátosan tette le a garast egy olyan vitában, amely vagy egy évszázaddal korábban indult el a népdalok iránt érdeklődő irodalmárok és muzsikusok, illetve költői lelkek és tudósok között. Jelesül, hogy a népdal olyasvalami-e, aminek nyelvezetéből és nemzeti tartalmából táplálkozhat az önmagát megerősíteni kívánó magyarság, vagy pedig néprajzi dokumentum, amelyet változatlan formában, a lehető legpontosabban kell följegyezni és megőrizni az utókornak.
|
Az ötvenes években valamelyest újraéledt a néphagyomány
FORTEPAN.HU |
Vargha Gyula,miközben egyébként erősen aggódott amiatt, hogy a trianoni határok és a modernizáció hatásai – „a városi kuplék, melyekhez a magyar léleknek semmi köze, már a legkisebb falukat is elárasztják” – elpusztítják a magyar népdalt, mit sem törődött a dallamok közreadásával. Igaz, nem volt ez másként akkor sem, amikor a legelső felhívás a pozsonyi Magyar Hírmondóban megjelent a népdalok összegyűjtésére, mondván, hogy a felvilágosodott nyugaton már nagy erők mozdulnak meg a Volksliedernek nevezett nemzeti kincs megóvására.
1782-ben még egyértelműen csak a magyar nyelven írt szövegre gondoltak a kezdeményezők: „valami tsak vers a könyvekben, a hagyományokban” fennmaradt, azt kérték mihamarabb beküldeni. A felszólítás azonban így is, úgy is visszhangtalan maradt, miként a továbbiak is, egészen a reformkor beköszöntéig. De 1831-ben már maga az Akadémia rendelte el a gyűjtést, habár világossá tette azt is, hogy a megszülető korpusztól nem a rögzítés tudományos eredményét várja, hanem azt, hogy a nemzeti irodalomnak legyen miből ihletet merítenie, az alsóbb néposztályok pedig kijavítgatva, szépre és emelkedettre csiszolva kapják vissza a szájhagyományban őrzött-alakított dalokat.
Ez a felszólítás már értő fülekre lelt. Az elkövetkező évtizedben a nemzet számos fia fogott bele a gyűjtésbe: mint Paksa Katalin tanulmányában olvasható, akadt köztük pap, zenész, joghallgató és földmérő mérnök is. Buzgólkodásuk nyomán pedig újabb és újabb válogatások készültek az úgymond népdalokból: kéziratos lapokon sorjáztak a parasztok énekei mellett a verbunkosok, katonaindulók, magyar nóták és kávéházi szerzemények – magyarán minden, amit a nép dalolt.
Aztán az 1840-es évek elején a szépirodalom művelésére és népszerűsítésére megalakult Kisfaludy Társaság vette át a nemes feladatot. Ám annak dacára, hogy Fogarasi János szótárszerkesztő külön felhívta a figyelmet a dallamok fontosságára, kottát is tartalmazó füzetet csak Erdélyi János adott ki – a többség továbbra is a szövegre koncentrált, sőt (mint például Kriza János) nagy elszánással javítgatta is a begyűjtött népdalokat.
Az első tudományos igényű népdalgyűjtőnek alighanem a Róthkrepf néven született Mátray Gábort mondhatjuk, aki az 1850-es években bocsátotta útjára A magyar népdalok egyetemes gyűjteménye című sorozatot. Mivel munkájához nem kapott támogatást, mindössze három füzetet sikerült kiadnia, ezekben azonban végre találkozott a dallam és a szöveg. Ennél is tovább ment a hatvanas évek közepén Színi Károly, aki református kántor lévén valóban a parasztság körében gyűjtötte be a dalokat, és még a kötelező tartozéknak tekintett zongorakíséret melléjük biggyesztésétől is eltekintett.
Bartalus István pedig székelyföldi gyűjtőkörútra indult, olyan sikerrel, hogy tudomást szerezvén érkezéséről a székelyudvarhelyi újság cikkben ajánlott neki lelkes mesélőnek ismert adatközlőt. Gyűjteményét aztán 1873 és 1896 között hét kötetben adta közre: az 1270 dal közül 840-hez dallamot is mellékelt, igaz, a zongorakísérethez igazítva. Bartók Béla később, az anyag feldolgozásakor úgy találta, körülbelül e népdalok fele származott valóban a „parasztosztályból”.
Habár ekkor már nem volt ismeretlen a néprajz mint tudomány, még évtizedekig úgy maradt, hogy bár elvben mindenki szerint összetartozott a népdal szövege és dallama, a gyakorlatban vagy népdalfeldolgozásokat adtak ki, vagy a szövegekre koncentráltak. Az utóbbi utat követte a Kisfaludy Társaság is 1872 és 1924 között, amikor tizennégy kötetben közreadta a Magyar Népköltési Gyűjteményt.
Nem csoda hát, hogy Vargha Gyula is csak áradozott a dallamról, de nem csatolta a vershez. Annak ellenére sem, hogy tanulmányából kiderül: egyébiránt tisztában volt azzal, hogy a tudomány időközben hétmérföldes csizmában lépett túl a puszta szövegközlésen, és a Folklore Fellows, sőt Kodály és Bartók kortárs tevékenységéről is tudomással bírt. A nagy áttörésre 1895 januárjában került sor, amikor Vikár Bélának, aki amúgy a parlamenti gyorsíróiroda vezetőjeként kereste a kenyerét, sikerült meggyőznie a frissen hivatalba lépett kultuszminisztert, Wlassics Gyulát, hogy adjon pénzt a Néprajzi Társaságnak egy fonográfra.
Edison akkoriban ropogósan friss találmányát Európában ő használta elsőként népdalok gyűjtésére. Mégpedig olyan lelkesen, hogy a következő évben, a millenniumi kiállítás néprajzi falujában már ki is állítottak egy táblát, rajta a Fehér László balladája szerepelt tucatnyi különböző dallammal. Vikár találta mindet, ahogy aztán negyedszázad alatt, százhúsz helységet bejárva még 1500 dallamot rögzített a fonográffal. A szövegek nagy részét pedig – kényszerű takarékosságból – gyorsírással jegyezte le.
 |
| FORRÁS: FORTEPAN.HU |
1928-ra azonban, mikor Vargha Gyula népdalgyűjteménye megjelent, tulajdonképpen már ez is lezárt fejezet volt. Az évtized közepén napvilágot látott ugyanis Bartók és Kodály egy-egy monográfiája, amelyben rendszerbe foglalták és leírták a magyar népdalokat, meghatározták a legfontosabb típusokat, elkülönítették az ötfokú régi stílust és a XIX. század végi új stílust – egyszóval megalapoztak egy új tudományt.
Ennek fényében pedig pláne meglehetősen avítt ötletnek tűnik a hatszáz dalszöveg egybegyűjtése, még akkor is, ha például a kötetzáró darab (a népélet dalai fejezetben) dallam nélkül is összetalálkozhatott a közízléssel. „Zsidó, zsidó, rongyos zsidó, / Van-e nálad pirosító? / Halvány a rózsám orcája, / Ráfér három forint ára. / A szentesi utca végén / megégett a deszka bódé. / Benne égett Mózsi zsidó, / Mindenféle pirosító.”
Úgy sejtem, igencsak rezonált ez a szöveg – amely egyébként már Erdélyi gyűjtésében is felbukkant – a rövid távú történelmi emlékezetre. Éppen úgy, mint a Galgahévízen az ötvenes években gyűjtött békevágyó dal a mezőgazdasági kollektivizálás által meghatározott mindennapokra. Az viszont kifejezett szerencsének mondható, hogy pár évre rá az ötödikes énekkönyv szerkesztői bölcs önmérsékletet tanúsítottak a tananyag összeállításakor.
Hiszen, mint olvasom, bár a kutatók feltűnően kevés új keletű népdalt találtak a második világháború utáni gyűjtőutakon, de Berhidán például a következő gyöngyszemet sikerült rögzíteniük: „A téeszben, de büszkék a leányok, / Dolgozni mint kertészetbe járnak, / Mind a takarékba rakja a pénzét, / Mégis hitelbe vásárolnak kelengyét.”
