A dán parlament megszavazta, hogy a jobban eleresztett menekülteket mostantól megszabadítják az értékeiktől és a készpénzüktől az ellátásuk fejében (egészen addig, amíg dolgozni nem kezdenek, mert utána már saját magukat kell eltartaniuk – Dániában alapelv, hogy ennek a pillanatnak minél előbb el kell érkeznie).
Innen nézve úgy tűnik, hogy a dánok megelégelték a végtelen menekültáradatot, és a politikusaik mostantól megpróbálnának érvényt szerezni a társadalmi elvárásoknak, amiben nyilván van némi igazság, de nem sokkal több, mint amennyit a távolság torzít a képen.
A valóság ugyanis az, hogy Dániában nincs migrációs krízis, és menekültből sincs sokkal több, mint a jelenkori európai menekültválság előtt. Az ország lakosságának nagyjából a tíz százaléka bevándorló, és a döntő többségük régebben érkezett, valamilyen mértékben már integrálódott a helyi társadalomba. A dán nemzet ezen a téren az első tapasztalatokat még a palesztin menekültekkel szerezte. A szociális munkások ma is érezhető megrökönyödéssel mesélik, hogy a sokgyerekes famíliák patriarchái maguknak mindig külön szobát követeltek a menekültszálláson, és kevésbé izgatta őket, hogy hova helyezik el az asszonyt a gyerekekkel, mert odahaza így szokás: ha sok van, akkor jut mindenkinek, de ha kevés, akkor első a családfő.
