Év végén kaptam egy szomorkás levelet, amelynek szerzője elpanaszolta, hogy számos lapot átnézett, ám arról az évfordulóról, hogy 2014 karácsonyán lett volna kilencvenéves Váci Mihály Kossuth-díjas költő, egy szót sem talált. A levélíró kifejezte abbéli reményét, hogy hátha én megemlékezem a költőről mások helyett is; igaz, becsületesen hozzátette: ha élne, Bächer Ivánhoz fordult volna a kérésével.
E bevezető után a dramaturgia azt követelné tőlem, hogy sóhajtozás következzék. Ejnye, hát miféle kulturális élet az, amely egy többé-kevésbé letűnt kor valaha egyik legnépszerűbb kortárs költőjéről ily rútul képes megfeledkezni? Ez volna a sóhajtozás alaphangja. A kifejtős kesergő részben rátérhetnénk Váci Mihály méltatására: irodalmi sztár volt, akinek egykor tömegek szavalták költeményeit, iskolai rendezvény nem létezhetett verse nélkül, sőt a hallatlan népszerűség a szakma elismerésével is találkozott, elvégre már életében klasszikussá avatta a már életében klasszikussá lett Illyés Gyula, s még a színészkirály, Latinovits Zoltán is repertoárra vette némely versét, önálló esteken bömbölte és sziszegte egy-egy Ady és József Attila között.
Befejezésképpen profetikus hangon vonnánk konklúziót, s leszednénk a keresztvizet a magyar nyilvánosság minden szereplőjéről, aki a kilencvenedik születésnapról elfeledkezett. Részemről a sóhajtozás persze megtörténik, nem mintha Váci Mihály verseit olyan nagyon szeretném. A költészete bizonyos magasságaiban valódi, értékes irodalom, de számomra összességében nem líra, hanem didaktikus publicisztika, rímekben megvalósított népművelő tevékenység. Nagy kortársai, Weöres Sándor vagy Juhász Ferenc bölcs-bolondságos zsenijének fényében Váci Mihály árnyékban van, szürkének látszik. De ez nem fontos.
