Tényleg lehet valami a brüsszeli levegőben. Nagy múltú politikusok, amint megérkeznek az Európai Tanács ülésére, rendszeresen igazodni kezdenek a közvéleményben élő leglesújtóbb europolitikusi képhez. Még ha otthon kormányfőként akár a saját pártjukon túlnyúló tiszteletet tudtak is kiharcolni maguknak, itt kicsinyes személyi alkukban élik ki diplomáciai késztetéseiket, olcsón eladják elveiket, és még a valódi aduikról is lemondanak egy-egy kétes értékű presztízslap kedvéért.
Ha hinni lehet a várost ilyenkor ellepő bennfenteseknek, most is ez történt. A jelek valóban erre utalnak. Sajnos attól tartok, Federica Mogherini nem lesz jobb külügyi főképviselő Ashton asszonynál. Hanem rosszabb. Pedig az nehéz. És még az sem biztos, hogy Donald Tusk a közép-európai befolyást tudja majd növelni az unión belül. Pedig az is fontos lenne.
A már fél éve is külügyminiszterkedő negyvenegy éves olasz politikusnő éppen úgy nem fog tudni megfelelni a főképviselői tisztséggel járó kihívásoknak, mint elődje, Lady Ashton. Vagy még kevésbé. Jelölésekor szinte minden szóba került: neme, pártállása, Renzi miniszterelnök ellentmondást nem tűrő lobbizása, csak egyvalami nem, a szakmai alkalmasság. Nem csak arról van szó, hogy az ukrán–orosz válság egyik csúcspontján, május 25-én Szergej Lavrovval folytatott telefonbeszélgetése során valami olyasmit mondott az orosz külügyminisztérium szerint, hogy a kijevi kormánynak azonnal be kellene szüntetnie a terrorellenes műveletet. Rendben. Nem mindenki élt eleget a hidegháború éveiben. Kevés európai politikus lehet igazán felkészülve arra, hogy hogyan is érdemes viszonyulni egy gátlásaitól végképp megszabadult Vlagyimir Putyinhoz. Csakhogy más is van.
