Akár egy Habony Árpád számára jelentősnek számító összegben is mernénk fogadni, hogy a határvadászozás, éppúgy, mint pár éve a rezsicsökkentés, a hazai jobboldal Magyarországon világhírű marketinggurujának találmánya. Pompásan rezonál a mesterségesen felkorbácsolt félelemérzetre és biztonságigényre, de nem a józan észt, hanem valamelyik másik (zsigeri) központot veszi célba.
A határvadászszázadok – bár alkalmilag még a 90-es években is nevezték így az akkor már csak vegetáló határőrség egységeit – a kifejezés eredeti értelme szerint katonai határőrizeti szervek voltak, a támadó és védelmi jellegű háborúkban volt feladatuk – utoljára akkor jutottak nálunk érdemi szerephez, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták, és egy sajátos alakzatú határvonalat kellett megvédeni ellenséges környezetben, páratlanul feszült külpolitikai viszonyok között.
Jelenlegi szomszédaink közül azonban hivatalosan senkivel sem állunk haragban (perben is csak a szlovákokkal az elterelt, de a magyar kormányt láthatóan egy cseppet sem izgató Dunáért). Azt pedig talán a vajdasági magyaroktól – nem a vazallusként tartott politikusaiktól, hanem maguktól az emberektől – lenne érdemes megkérdezni, milyen érzés számukra, hogy nemsokára a szögesdrót mellett fegyveres csapatok is elválasztják őket az anyaországtól.
