Évente legalább egyszer dicshimnuszokat zengenek a kormányfők a közép-európai sikertörténetről. Akkor, amikor a visegrádi négyek egyik tagországa átadja, a másik pedig átveszi a soros elnökséget. Ám ezek a fényezések, miként a korábbi eredmények és a jelenlegi részsikerek sem képesek eloszlatni azokat a sötét fellegeket, amelyek az idestova negyed évszázada alakult regionális szervezet felett tornyosulnak.
Elsősorban Varsóban döbbentek rá arra, hogy legközelebbinek kikiáltott szövetségeseik elárulták a lengyeleket, hiszen az ő geopolitikai ellenfelükkel szemeznek, Orbán Viktor pedig már egyenesen násztáncot lejt vele. Rosszallásukat diplomáciai csatornákon többször jelezték Prágának és Pozsonynak, a budapesti partnernek viszont kozmetikázás nélkül a szemébe vágta a lengyel miniszterelnök asszony.
Különben a csehek idáig sem lelkesedtek túlságosan a négy állam szoros együttműködéséért, amelynek értelmét például Milos Zeman elnök, de a jobbközép ellenzéki pártok politikusai is csak akkor látnák, ha a szlovéneket és a horvátokat is bevennék a társaságba. Bohuslav Sobotka kormányfő viszont más irányba lépett. Nemrég osztrák és szlovák partnerével Slavkovban (az egykori Austerlitzben) baloldali szövetkezést hozott tető alá. Werner Faymannal és Robert Ficóval közösen hangsúlyozták ugyan, hogy együttműködésük nem jelent konkurenciát a visegrádi társulásnak, ám ez aligha több diplomáciai ködösítésnél, hiszen az energiabiztonság, a közös infrastrukturális beruházások, a határokon átnyúló regionális együttműködés, a fiatalok foglalkoztatása a most kihagyott lengyel fővárosban és Budapesten is a prioritások között szerepel.
