Nem túl jó párosítás. Miért is? Hiszen van remek alaptörvényünk, amelynek II. cikke kimondja: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz." Van az EU és az ENSZ normáinak megfelelő „fogyatékostörvényünk", az 1998. évi XXVI. törvény, amelynek 2. §. (5) cikkében ez olvasható: „Az állam köteles gondoskodni a fogyatékos személyeket megillető jogok érvényesítéséről, a fogyatékos személyek hátrányait kompenzáló intézményrendszer működtetéséről a nemzetgazdaság mindenkori lehetőségeivel összhangban."
Itt a törvény – hol a jogunk?
Értem én, hogy az állam bevételei korlátozottak. De azt már nem, hogy ebben az esetben a magát keresztény alapokon álló, polgári demokráciaként meghatározó országunkban miért kaphat prioritást a stadionok, kisvasutak építése, új, vitát kavaró szobrok állítása, műalkotások, zongorák, kastélyok vásárlása stb., stb. a polgárok jólétének megteremtésével s kiváltképp a legkiszolgáltatottabbak: fogyatékosok, mélyszegénységben élők, éhezők, a fűtetlen lakásukban vagy az utcán megfagyók, kisnyugdíjasok, otthontalanok élethez, emberi méltósághoz való jogával szemben. Hol itt a demokrácia, a keresztényi szeretet és könyörületesség?
A fogyatékossági törvény 3. §-a azt mondja: „A fogyatékos személyek az őket mindenki mással egyenlően megillető jogaikkal állapotukból fakadóan kevéssé tudnak élni, ezért indokolt, hogy minden lehetséges módon ELŐNYBEN részesüljenek." (Kiemelés tőlem.)
Én azt tanultam, hogy a törvényeket mindenkinek be kell tartania és tartatnia. Ha ez igaz, akkor itt valami nem stimmel. Az idézett törvény 1998-ban született, de az abban megfogalmazott jogainkból azóta is csak nagyon kevéssel tudunk élni. A törvény – a jó törvény is – csak szavak egymásutánja, nem tudja önmagát megvalósítani. Ahhoz felelős végrehajtó hatalom kell.
Ezért állok sorstársaimmal együtt egyre reménytelenebbül és tanácstalanabbul a mi Taigetoszunkon, és nem tudjuk eldönteni: ugorjunk magunktól vagy várjuk meg, amíg lelöknek bennünket?
A pápa idézett szavait mondhatta volna nekünk is, súlyosan sérült magyar fiataloknak, akik elmúltunk 30 évesek. A többségünk – korlátai ellenére, nagy elszántsággal és nem kis erőfeszítéssel – szerzett valamilyen szakmai végzettséget, nem kevesen főiskolát, egyetemet végeztünk. S akinek van keze és mozgatni tudja, remekül használja a számítógépet. Reméltük, hogy erőfeszítéseink eredményre vezetnek: a megszerzett tudással kiválthatjuk, pótolhatjuk a testi fogyatékosságainkat, miáltal munkához, megélhetéshez, önbecsüléshez jutunk. Ahogy az már Nyugaton remekül működik a többfunkciós rehabilitációs házak és a távmunka segítségével.
Erről írtam első cikkemet Fogyatékos Magyarország címmel, amely a Veszprémkukac internetes portálon jelent meg. Engem ugyanis már középiskolás korom óta foglalkoztat, miként tudnánk mi, fogyatékosok is emberhez méltó, önmagunk és a társadalom számára is hasznos életet élni. Ezért választottam 2008-ban a Gábor Dénes Főiskolán diplomamunkámként ezt a témát: A mozgássérültek integrálása a munkaerőpiacon az informatika segítségével és ennek gazdasági vetületei. De csalódnom kellett: sem erre, sem a cikkemre nem figyelt fel senki, s ami még szomorúbb: azt tapasztalom, hogy hiába tanultunk, a befektetett energiánk nem térül meg, a mai magyar munkaerőpiacon nincs ránk szükség. Pontosabban: senki sem veszi a fáradságot, hogy olyan munkaerőpiacot hozzon létre, amelyen mi is tudnánk boldogulni. Pedig van rá példa, csak nem Keleten, hanem Nyugaton kellene keresni. S mivel nincs munkalehetőségünk, maradunk kolonc a társadalom nyakán.
Mi, súlyos sérültek, mivel még nem tudtunk dolgozni, nem nyugdíjat kapunk, hanem rokkantjáradékot és fogyatékostámogatást. Az előbbi az én esetemben az idén 34 475 Ft, az utóbbi 25 418 Ft, összesen 59 893 forint havonta. A rokkantság jellege és foka szerint ezek az összegek különbözőek, de nagyjából ez az átlag. Ennyit kapunk a közös kasszából. Ebből kellene fedeznünk a mindenki máséval azonos kiadásainkat, plusz az állapotunkból adódó egyedi szükségleteinket. Jó lett volna takarékoskodnunk is, arra az időre, amikor a szüleink már nem tudnak segíteni nekünk.
De ez az összeg a megélhetésünkhöz is kevés. Most pedig eljött az az idő, amikor már magunkról kellene gondoskodnunk, elkezdeni az önálló életünket. Mert eddig – kevés kivétellel – a szüleink anyagi segítségével tudtunk megélni.
Anyáink álmaikat adták álmainkért
Ők tartották bennünk a lelket is. Főként anyáink, akik feladták értünk a saját munkájukat, álmaikat, hogy a mi álmaink, reményeink életben maradhassanak. Nem adtak bennünket állami gondozásba, nem dugtak be a túlzsúfolt, elfekvőként működő ún. szociális otthonokba, hanem vállalták, hogy otthon maradnak velünk, s a tisztességes fizetés helyett a korábban is és most is megalázóan, tisztességtelenül alacsony összegű ápolási díjat fogják kapni, tudva, hogy ezáltal majd a nyugdíjuk is tisztességtelenül alacsony lesz.
Tették ezt abban a hitben, hogy mire felnövünk, társadalmunk megteremti majd számunkra is az értelmes emberi élet feltételeit, ahogy azt a rendszerváltás után hozott törvényekben ígérték.
Ám 30-40 évnyi fárasztó, kitartó ápolás és gondozás után most – 60-70 éves, testileg-lelkileg kimerült, egyre több betegséggel küszködő kisnyugdíjasként – azzal kell szembenézniük, hogy nem tudnak tovább segíteni bennünket se anyagilag, se fizikailag. Szegények és elfáradtak. S a velünk kapcsolatos reményeik is szétfoszlani látszanak: nincs számunkra a megélhetésünket biztosító munka, kevés az olyan otthon is, amely az állapotunknak megfelelően van kialakítva. Ezekbe a bejutásunk lehetetlen. Olyan magasak a belépési és ellátási díjak, amelyeket nem tudunk előteremteni. A belépési díjak milliós nagyságrendűek, a havi ellátási díjak általában 100 ezer forint felett vannak. S ha mégis van olyan, aki vállalni tudná az anyagiakat, azzal szembesül, hogy kilométer hosszú előtte a várólista, mert ezeket az otthonokat alapítványok működtetik általában 8–12 férőhellyel.
Állami lakóotthonok nincsenek, csak ún. szociális otthonok, amelyeket a köznyelv idősek (öregek) otthonának hív. Ezek nem felelnek meg a mi speciális szükségleteinknek, s ugyanakkor iszonyú nyomás nehezedik rájuk is. Most fogadott el az Országgyűlés Balog miniszter úr előterjesztésére egy törvényt (T/5052. számú törvényjavaslat az egyes szociális és gyermekvédelmi törvények módosításáról), amely szigorítja a házi segítségnyújtás feltételeit, s ezáltal sok otthon gondozott idős és rokkant ember kényszerül szociális otthonba. Ezen otthonok bővítését, az ápolók létszámának emelését nem engedélyezik, pedig a kórházi ápolási osztályok tervezett megszüntetésének következményeivel ugyancsak ezeknek az otthonoknak kell szembenézniük. Egyébként pedig ezekben az otthonokban is kell – ha belépési díjat nem is, de – ellátási díjat fizetni, ami több, mint a mi járadékunk. S ha valakiben van egy kis empátia, elképzelheti, hogyan érezné magát egy fiatal ilyen körülmények, a beteg, leginkább dementiás (időskori elbutulásban szenvedő) öregek között.
A helyzetünket tovább nehezíti, hogy a bankoktól nem kaphatunk hitelt, mert a fent említett bevételeink nem számítanak jövedelemnek (munkabérnek) – s nem fizetés esetén ehhez nem nyúlhatnak. Így hitelfelvétellel sem tudjuk előteremteni az otthonba való belépéshez szükséges összeget, ami jó is, hiszen úgysem tudnánk miből törleszteni.
Az otthon, a munka segíthetne
Igen, ha az értünk is felelős mindenkori kormányok betartják a törvényeket, s a valóban életbe vágó problémák megoldását, az emberek jólétének megteremtését előbbre helyezik a presztízsberuházásoknál.
Hogy mi lenne szerintem a megoldás a mi esetünkben? Betartani a fogyatékossági törvény 17. §. (1) pontját, mely szerint: „A fogyatékos személynek joga van a fogyatékosságának, személyes körülményeinek megfelelő – családi, lakóotthoni, intézményi – lakhatási forma megválasztásához."
Mielőbb új lakóotthonokra van szükség. Tudom, hogy ehhez az idő mellett pénz is kell, de leginkább akarat.
1. Szakemberekből össze kell állítani egy teamet, amely mindezt koordinálja: pénzügyi szakemberek kellenek, akik értenek a pályázatokhoz is, gyógypedagógusok, konduktorok, akik tudják, milyen eszközökre és módszerekre van szükségük az ideköltöző sérülteknek, s olyan építészek, akik az ilyen otthonok építésére szakosodtak.
2. Meg kell teremteni a távmunka feltételeit Magyarországon. Ha mi is dolgozhatnánk, munkajövedelemre tennénk szert, amit a bankok is elfogadnak. Így hitelképesekké válnánk, be tudnánk fizetni a belépési díjat, fizetni tudnánk a havi térítési díjat és a belépési díjra felvett hitel törlesztését is. Mert mindezen lehetőségek megteremtését nem kívánjuk ingyen, szeretnénk megfizetni az ellátásunk költségeit – még ha nem is tehetünk róla, hogy szükségünk van rá.
Nem szeretnénk mást, csak egy otthont, egy számunkra kialakított biztonságos és védett környezetet.
Nem szeretnénk mást, csak dolgozni a képességeink, nehezen megszerzett tudásunk szerint.
Nem szeretnénk mást, mint hogy mi is hasznos, megbecsült tagjai lehessünk ennek a társadalomnak.
Szeretnénk lejönni a Taigetoszról, mert ez a hely hideg, sivár és embertelen.
