A rendszerváltásnak rengeteg vesztese van – a nyerteseket sokkal könnyebb lenne összeszámolni –, de „osztályszinten” valószínűleg a munkajövedelemből megélni kényszerülők veszítettek a legtöbbet: nagyjából másfél millió munkahelyet, a munkavállalói jogok jelentős részét, fokozatosan a biztosítási alapú munkanélküli-ellátást is, a termelékenységgel és az árakkal nagyjából együtt mozgó, legalább a lassú felemelkedés esélyét biztosító bérrendszert meg a biztos nyugdíj ígéretét.
Az általános és most már a dolgozók között is tömeges elszegényedés nem egyedül és nem elsősorban a szakszervezetek felelőssége (az úgynevezett rendszerváltó elit nagyobbik része sokat tett érte, hogy se a munkavállalói érdekképviselet, se a sajtó ne tudja hatékonyan kontrollálni az átmenetet), de aligha jöhet olyan kor, amely erre a negyedszázados érdekvédelmi teljesítményre büszke lesz: sokszor árulás, elvtelen kollaboráció és üzemszerű tétlenkedés is kellett hozzá, hogy idáig jussunk.
A rendszerváltást követő negyedszázadra visszanézve még csak az sem jelenthető ki, hogy az érdemi érdekvédelem legalább ott megmaradt, ahol az adott szakma – jellemzően a közszolgáltatások területén – jellege magától is biztosította az erőt, vagyis a zsarolási potenciált a politikával szemben. Egy általános vasutas-, pedagógus- vagy egészségügyi sztrájkba az egész ország beleremegne, hármójuk összefogásával pedig hegyeket lehetne megmozgatni, de ilyesmire, azaz országos szakszervezeti összefogásra sosem került sor. A magukra hagyott egészségügyiek ma is inkább a lábukkal szavaznak, az oktatóknak nemrég a hallgatók adtak leckét bátor kiállásból, a vasutasok legütőképesebbnek gondolt embere pedig most épp a negyvenévnyi szolgálat után járó nyugdíjat próbálja kiharcolni – eddigi életműve ismeretében részben talán saját magának.
