Kaptam egy hivatalos levelet, tekintélyes mobilcégtől. Azt írták, segítenek eligazodni a modern randevúzgatás szövevényes hálójában. Jól teszik. Ebben a szövevényes hálóban magam is kiszolgáltatott pókvacsora lennék, szárnyát kétségbeesve rebbentő zsákmánylégy, így aztán jobb, ha közelébe sem megyek efféle útvesztőknek. Meg aztán van is kivel megosztanom a paprikás krumplit, bort se üres pohárhoz koccintok, hogy egyéb összecserdülésekről itt most több szó ne is essék.
Hanem a célcsoport tagjai, akiknek a „Modern randikalauz” szól, nagy bajban lehetnek, ha már pontokba kell szedni, mit csináljanak kütyüjükkel szerelmetes vacsorán. „Ha párod beleegyezik, hogy elővedd a telefonod, például azért, hogy képet készíts róla, vagy megmutasd a családtagjaidat, kisállataidat, nyugodtan előbújhat a kis digitális kedvenc a táskádból, vagy a zsebedből. (...) Tarts szemkontaktust, és felejtsd el a telefon nyomkodását, hadd érezze kedvesed, hogy most ő a legfontosabb Neked. (...) Üzenj kedvesednek telefonon, mondd el, milyen jól érezted magad a találkozón, küldj neki virtuális képeslapot. Éreztesd vele, hogy folyton ő jár az eszedben” – sorjáznak a praktikus tanácsok.
Nagyanyám padlásán jártam nemrég. Döngölt padlójú, besüppedős. Az elmozdult palacserepeken itt-ott beszűrődött a nap, a fénycsóvában sajátos ritmus szerint táncoltak a cipőm verte porszemek. Összekötött régi napilapok tetején szilvalekváros köcsögök trónoltak, karcsú fogantyújú babakocsiban több generáció kopott gyerekcipői kavarodtak egymásba. A vaskampókra akasztott rúdon láttam magam előtt a száradó füstölt kolbászokat, oldalszalonnákat, s a sonkát, amiből a bableveshez olykor lekanyarítottak egy-egy darabot. Hűlt helyükön még az illatukat is éreztem.
