Kedves baloldali/antifasiszta honfitársaim! Amit a következőkben olvashattok, azok tények, amelyekről azonban valamiféle nemzeti egységet célzó illedelemtől vezérelve nem szokás beszélni. Magam is csupán példaként emlékeztetek rájuk, arra igyekezvén ösztönözni benneteket, hogy saját fájdalmas szellemi-történelmi terheitekkel szembesülve próbáljátok megérteni, mit érezhetnek a tiétektől eltérő világlátású honfitársaitok, amikor a magatok igazának túlfűtött tudatában, empátia nélkül törtök pálcát az ő számukra fontos történelmi személyiségek fölött, hibáikkal szemben könyörtelenül ítélkezve, akár hősies erényeikről tudomást venni nem akarván.
A nemzet főterének egyik szegletén a történelem egyik legvéresebb kezű zsarnoka által hazánk leigázására küldött kollaboránsok legszűkebb, ötfős törzséhez tartozó ember egész alakos szobra áll. Egy emberé, aki begyűjtési miniszterként az éhhalál szélére juttatta a parasztságot; miközben az ezzel szemben ellenállók tízezrei börtönbe, tucatjai bitóra kerültek, és százezreket üldöztek el otthonukból, közösségükből. Ez az ember 1955-ben maga írta le: „a begyűjtés eredményei bizonyították, hogy a párt és a kormány határozatait sikeresen végrehajtottam".
Egy emberé, akinek belügyminiszteri működése idején tízezreket tartottak bírói ítélet nélkül internálótáborokban; aki a kollektív bűnösség rasszista elve alapján meghozatta a német nemzetiségű százezreket jog- és vagyonfosztó rendeleteket, majd az államhatalom teljes eszköztárát mozgósítva megindította deportálásukat. Egy emberé, aki beült a kékcédulás választási csalással felálló „Országgyűlés" elnöki székébe. Egy emberé, aki 1950-től az állampárt központi vezetősége adminisztratív osztályának élén felügyelte a belügyminisztériumban és a fegyveres testületeknél folyó pártmunkát. Egy emberé, aki a Sztálin „halhatatlan emlékét törvénybe iktató" törvényjavaslat előadójaként így siratta el a diktátort: „Sztálin lángelméjének fénysugara világította és világítja be azt az utat, amely a szabad élet, a szocializmus boldog világába vezet."
