Pokoli szerencsémnek érzem, hogy éppen akkor húzódtam vissza örökös „menedékembe”, Spanyolországba, amikor a hol migránsokat, hol menekülteket emlegető közbeszéd itt lassan megfordult. De nem csak az, a kormány is. Mariano Rajoy konzervatív kabinetje, amely az unió kvótaprojektjének eddig – a visegrádiak és a baltiak társaságában, az unió nagyhatalmai közül egyedül – makacsul ellenállt, hirtelen színt váltott, és készségét fejezte ki vagy 17 ezer menekült befogadására, az általa eddig vállalt kétezer-valahányszáz és az unió által kért négyezer-valahányszáz helyett.
Ahogyan olvasom az itteni lapokat, fölfedezni vélem a fordulat okát. Ami lelkiismereti. Tudniillik a véleményformáló lapok – mintegy varázsütésre – fölfedezték: „mi is voltunk menekültek”. Meg ezt: „ha már egyszer jól megy nekünk, azért ne feledjük, kik voltunk, mik voltunk valaha”! A nemzeti emlékezetnek ebben a hirtelen feltámadásában a spanyol polgárháború motiválja a legtöbb embert. 1936 és 1939 között 456 ezer köztársasági érzelmű spanyol menekült át a szomszédos Franciaországba, amely a legkatolikusabb, legfehérebb jövevényeket oly kitüntető szívélyességgel fogadta, hogy a számukra felállított internálótáborokban (sic) elfelejtett folyó vízről, világításról, rendes illemhelyekről gondoskodni, így adván tudtára a spanyoloknak, hogy jobb, ha hazamennek vagy akárhová máshová, csak náluk ne maradjanak. (Az asszonyok és a gyerekek esetében ez a „gyöngéd kényszer” működőképesnek bizonyult.) A franciák úgy pillantgattak az egyébként művelt, kulturált, jelentős mértékben diplomás menekültekre, amiképp ma Európa bizonyos tájain a muszlim emberekre szokás. Az se hatotta meg őket, hogy a Valenciából, Alicantéból induló, gyerekekkel teli bárkák egynémelyikének útja ugyanoda vezetett, ahová ma a Líbia felől jövőké: a hullámsírba.
Nincs új a nap alatt. Még abban az értelemben sincs, hogy a ma megvetően gazdasági migránsoknak elkeresztelt emberek spanyol elődei is föllelhetőek a történelemben (a magyarban is: kitántorgott Amerikába vagy másfél millió emberünk). Olvasom az El Paísban, hogy 1949-ben a Kanári-szigetekről egy hajó fedélzetén 100 napszámos indult el Venezuela felé, minden úti okmány vagy személyi igazolvány nélkül. Ezek a nyomorultak mai pénzben napi 35 forintért dolgoztak hajnalhasadástól napszálltáig, és az embercsempész, aki átvitte őket Dél-Amerikába, a napi keresetük kétszázszorosát számlázta ki nekik a hajóútért. Üldözték őket? Nem. (De a csempészt se.) A jobb életet keresték. De ezt akkor senki nem vetette a szemükre.
