Üres a kocsmapult

Látta a lázas ténykedést, kérdezte, miben segíthetne. Egy kis desszert jólesne, felelték nevetve. S a falu feje felverte a cukrászt, aki ízibe küldött nekik sütit a javából. Akkor régen, amikor még mindenki azt hitte, más világ jön, a testületi üléseken nem szavazhatott, de meg se szólalhatott az, akinek érdekeltsége volt a szabályozásra kijelölt területen.Ma már fel se teszi az erre vonatkozó kérdést a jegyző, mert éppen az a legnagyobb hangú, akinek az ismerőse hizlaldát nyitna a tóparton. S még csak meg se döbben ezen senki.

A közjó avítt fogalom, az érdekérvényesítés – persze a saját – a trendi. Bolond, aki nem a saját gesztenyéjét próbálja kikaparni. Elvégre csak az számít, kinek mije van. Sokadrendű, hogy hogyan lett. Az se jó már, ha gondolkodnak az emberek. Csak tegyék, amit rájuk mértek. Odafent úgyis jobban tudják, hogy mi jó nekik. Odalent nem is konyítanak az efféle bonyolultságokhoz. Lám, a közmeghallgatásokon, tervismertetéseken is csupa ostobaságot beszélnek. Azt se értik, miről van szó. Igaz, nem is magyarázza el nekik senki. Jobb ez így. Kényelmesebb. Érti az, akinek dolga van vele. A vezetők meg az embereik.

Mindenki civil, de közben már senki sem az. Aki az lenne, már elszánt, hatalmon kívül rekedt harcos, akinek tüze égeti a kocsmapultot. Felfelé beszél. Őt se értik a kérges tenyeresek. A közről szóló vita, ha értük is, de nem velük folyik. A valódi civileket, az egykori cukrászokat, ügyintézőket, szőlősgazdákat és tanárembereket bedarálta a modern politikai gépezet. S velük eltűnt a hit is, hogy a népet érdekli az, ami történik vele. A kocsmapultra most nem dobnak tervlapokat.