Tervlapok még nem landoltak ilyen hangos csattanással kocsmaasztalon. Ittasult kezek soha ilyen gyorsan nem kapkodták a bomló tekercs elől a felespoharakat. S talán azóta se beszélték meg egy település készülő rendezési tervét a helyi italmérésben. Azóta inkább kiakasztják a hivatalban, vagy közzéteszik a neten.
Így válaszolni se kell a borvirágos kérdésekre, hogy például: hogyan megyek majd ki a szőlőmbe? Nem húzhatok fel még egy ólat a kert végébe? Miért épp ott visz el az út? A vezető tervező válaszolt, egyikre a másik után. Titokban élvezte is a nagy figyelmet, örömmel követte a tervlapokon matató, repedezett bőrű ujjakat. Elvégre jó érzés, ha fontosnak tartják a munkáját, ha véleményük van róla. S ha tudja, hogy mit szeretnének azok, akiknek tervlapokra rajzolja az életét.
A rendszerváltás után nem sokkal történt mindez. Akkortájt fontosak voltak a helyi közösségek, számított, mit szeretnének. A hivatal és a képviselők is többet láttak az önkormányzatban egy munkahelynél. A jobbak alkotóműhelyként is működtek. Így volt ez például Tárnokon is. Éjszakába nyúlóan dolgoztak a település jövőjét, fejlesztéseit meghatározó rendezési terven. Az ügyintéző férje hozott be nekik vacsorát. Három körül a közelben lakó polgármester is benézett, mi történik a hivatalban ilyen kései órán.