Bocsánat. Nem túlságosan bonyolult szó, alkalmazása is végtelenül egyszerű; rendszerint akkor kell/illik előállni vele, amikor az ember tévesen ítél meg valamit, helytelen következtetést von le, netán első lendülettel ír/tesz közzé olyasmit, amit kisvártatva maga is megbán. Eltoltam, szokás ilyenkor mondani, és – abrakadabra – már készen is vagyunk.
Kivéve persze, amikor nem ez következik; hanem valami egészen más. Amikor a szolid elnézéskérés helyett – legyünk konkrétak – inkább gigantikus dühbe ojtott verbális jégcsákánycsapkodás következik.
Mondjuk azon a médiafelületen, ahol a takarodjatok, a rohadjatok el és a dögöljetek meg közléspolitikai szériatartozék, ekként ugyanúgy hozzátartozik publicisztikai tárgyú dolgozatokhoz, mint iskolai táblához a kréta, aligha várható egy darab diszkrét, apró köhintésekkel megejtett, szemlesütve előadott sorry; ugyanakkor az alighanem minimálisnak tetsző igény, hogy a – megengedem – véletlenül elővezetett, ugyanakkor feltétlenül szerencsétlen, durva konklúziót még csak véletlenül se kövesse újabb.
Hogy Dippold Pál egy hete a göteborgi könyvvásár és az arról távol maradó Esterházy Péter összefüggésében annak a véleményének adott hangot, amely szerint „…a világhírnév küszöbén pipiskedő művész, aki valószínűleg posztmodernül krétát kajált, amitől lázat tudott előadni, így hiányzása igazolt”, elvileg annyiban indokolható is, amennyiben a Magyar Hírlap-alkalmazott nem tudott Esterházy nagybetegségéről. (Ezt továbbra is adjuk meg neki.)
