Most a fociról szól minden, de talán észre sem vettük, hogy ez a minden néhány napja már messze nem csak a foci. Döbbenten állok már jó egy hete, s ez csak részben szól a játéknak, részben magamnak, részben a felismerésnek. A felismerésnek, hogy a játék és az ország között mennyi a párhuzam. Minden arra mutat, hogy messze nem vagyunk olyan tehetetlenek, mint gondoljuk a kudarcok közepette.
Az én életemből kimaradt a magyarokért való szurkolás. Néztem már a fiúkat a lelátón, társaságban, izgultam az egyenlítésért, vagy hogy ne kapjunk még egyet, de mindig nagy beszélgetésbe torkollt a meccsnézés, mert elveszett az érdeklődés. Sőt, nem csak az. És ezek után csodálkoztam magamon, amikor kezemet tördeltem Izland ellen, vagy amikor a zánkai „Neked Főztem”-ben üvöltve ugráltam az örömtől, mintha hónapok, évek óta erre a pillanatra várnék. Hogy milyen tiszteletet ébresztett bennem Storck kapitány, amikor a riporternek a tizenegyes jogosságát firtató kérdésére három nemmel válaszolt, hogy ugyanis nem erről kell beszélni, hanem arról, hogy miként játszottunk, illetve jobbnak kell lenni a következő alkalommal. Hirtelen be tudtam építeni a tisztelet szót egy, a magyar labdarúgás kapcsán megfogalmazott mondatba.
Kiváló kollégám írta tegnap, hogy „érkezett Dárdai Pál, Bernd Storck, a tudás meg száműzöttből hatalom lett.” A kapitánynál jól láthatóan a képesség és a teljesítmény a mértékegység, s egyre többen beszélnek ennek a fontosságáról a stadionok világán kívül is. Ez talán komolyabb és meghatározóbb eredmény, mint a portugálok elleni 3-3. Mert ahogy az öröm és az összetartozás érzése a meccseket követően is képes emelni a társadalom hangulatát – és ilyen értelemben nyilvánvalóan jó politikai számítás a futballra való erősítés –, úgy az is komoly szemléletformáló erő, hogy mi számít és mi az érték az emelkedő csapat berkein belül. Ezek a szép sikerek most újra a képesség és a teljesítmény értékét emelik fel, így tehát nemcsak a meccsmámor miatt minősíthetők általános hangulatjavítónak, hanem azért, mert a közönség újra elkezdhet hinni abban, hogy az érvényesülésben ezek az értékek számítanak Magyarországon. Talán nem telt el annyi idő azóta, hogy ebben utoljára hittek a magyarok, mint amennyi az utolsó részvételünkkel lezajlott világverseny óta elmúlt. De elég csak megkérdezni a külföldre költözött magyarokat, mi tolta őket a távozás felé: az érdemek szerinti érvényesülés reménytelen hiányát minden alkalommal említik.
