Az ember akár tapsikolhatna is örömében, amikor azt hallja, a kormány megindítja a társadalmi párbeszédet a kilencosztályos iskoláról, sőt az illetékes helyettes államtitkár egyenesen belemondja az RTL Klub kamerájába: a cél az alsó tagozat erősítése, a gondosabb alapozás. Végre egy józan gondolat az oktatásügyben, hiszen az elmúlt öt év mintha másról sem szólt volna, mint arról, hogy minél gyorsabban kívül kell tudni a gyerekeket az iskolán.
Kérdés, mindezt hogyan képzelik másfél ciklussal azután, hogy tankkal nekimentek a nagy nehezen mégiscsak működni kezdő korábbi rendszernek. Annak ugyanis épp ez volt a célkitűzése: az iskoláztatás kezdetén kibontakoztatni a képességeket, a legalaposabban elsajátíttatni azt a tudást, amelyre a későbbi tanulás épülhet. Minden, amit Hoffmann Rózsa csinált, ennek az ellenkezőjéről szólt.
Az új Nemzeti alaptanterv megmondja, mi mindent kell beleszuszakolni a gyerekek fejébe, a tantervek kötelezően előírják, hogy milyen ütemezésben. A tanárok egyetlen tankönyvet választhatnak, bármit igényelne is a gyerekek hozott tudása, esetleges hiányosságaik. Az egyéni tempó szerinti haladásnak a visszaállított osztályozás és buktathatóság áll az útjában. Ehhez képest akár beismeréssel is felér, hogy a kormány az alsó tagozat megerősítésén, a képzés elnyújtásán mereng. Ha már a nádpálcás szigor nem jött be, és csak tovább romlott a magyar iskola teljesítménye, most úgy vélik: talán nem véletlenül sikeresek azok a rendszerek, amelyekben a kényszerítés helyett a motiválás, az idomítás helyett az érdeklődés felkeltése az alapelv.
