Mostanában már sokféle kenyér kapható nagyon különböző árakon. Ezért a szegények az átlagnál 11,8 kilóval több kenyérért már alig fizetnek többet. Míg a szegények sok és olcsó kenyeret esznek, addig a jómódúak sokkal kevesebbet, de a lényegesen drágább fajtákból. Az alsó jövedelmi tizedben egy főre számolva megközelítően 12 ezer forintot költöttek kenyérre, a felső jövedelmi tizedben a sokkal kisebb mennyiségre mindössze 735 forinttal kevesebbet. Az élelmiszerre fordított összkiadáson belül a kenyérre költött összeg aránya a szegények esetében 11,5 százalék, országos átlagban 6,2 százalék s a legfelső jövedelmi tizedben 4,4 százalék.
A széles kenyérválasztékot sokféle péksütemény egészíti ki vagy helyettesíti. A péksütemények fogyasztásában fordított a helyzet. Ahogy nő az emberek jövedelme, úgy esznek egyre több péksüteményt. A legalacsonyabb jövedelmi tizedbe tartozók fejenként évi 2868 forintot költenek erre, a legmagasabb tizedbe tartozók csaknem háromszor annyit, 8439 forintot.
Nincs nap, hogy ne hallanánk fölényes kijelentéseket az egykori 3,60-as kenyérről, pontosabban azokról, akik ezt a „szociális bálványt” évtizedekig védték, és azokról, akik még ma is a 3,60-as kenyér világának bűvöletében élnek. A fiatalabbak még azt is hihetik, hogy „a három hatvanas” kenyér a rendszerváltással veszett el.
Tény, hogy ez az ár kitüntetett, de valóságos társadalompolitikai szerepe révén évtizedekig tartotta magát. (A barna kenyér még olcsóbb volt, mindössze 3 Ft/kg.)
Nos, a 3,60-as fehér kenyér árát 1979-ben emelték fel 4 forint 40 fillérre, a rendszerváltás évében pedig már 12 forintba került.
Mai áron számolva a 3,60-as kenyér 198 Ft lenne, s 2014-ben egy kiló fehér kenyér átlagára 271 Ft volt. A zsemle mai átlagára (19 Ft/ db) pedig 1960-as árakon számolva 10 fillérrel még alacsonyabb is, mint anno, amikor 40 fillért adtunk érte. Ennek az árát egyébként hosszú stagnálás után a kenyérével együtt emelték 1979-ben.
Az idei év elején lefolytatott „kifliárcsata” csupán rossz paródiája volt a Kádár-korszak idejéből ismert és máig eleven „kenyérárkérdés” kezelésének. Először is a kifli ára a hangos propagandakampány és a piaci szabályozást legyűrni próbáló zajos akciók ellenére sem csökkent tovább. (Egy zsömlét/kiflit 2013 közepén még átlagosan 21 forintért adtak, ez 2014 márciusától csökkent 20 Ft-ról 19 Ft-ra, és ez az ár maradt 2015 júliusáig, ami a KSH ma ismert utolsó havi adata.) Másodszor: tudvalévő, hogy a kiflit és a zsömlét nem a legszegényebbek veszik. Harmadszor pedig, akik ezeket fogyasztják, a darabonként egy-két forintos különbségeket nem vagy alig érzékelik (hiszen az ötforintosnál kisebb címletű pénzérméket már ki is vonták a forgalomból). Az árcsatában a kenyérről alig esett szó, a kampány középpontjában a kifli ára állt. Pedig nemcsak a fogyasztási statisztikák mondják, hogy a kenyér a legszegényebbek fő élelme, hanem annak a nyolcadik kerületi kisközértnek az eladója is, akinél kenyér mindig van, mert azt keresik hajnaltól késő estig, mivel a kenyér „kiadós”, és kevesebb pénzből „jól lehet vele lakni”.
József Attilától tudjuk: „Szegényember sose kér kalácsot, / Szegényember sose kap kalácsot. / Kis kenyérrel, nagyon feketével, / Fehér lelkét őrzi feketével.”
Ezekből a ritkán látható adatsorokból kitűnik, hogy a jobb jövedelműek által nagyobb mértékben fogyasztott zsömle reálértéke fél évszázadon át megmaradt, sőt kissé csökkent is, a kenyéré nagyjából a rendszerváltás óta 36 százalékkal nőtt.
A kifliügy szimbolizálja, hogy mivé lett a politikai kultúránk, s hogy a „szociális védelem” manapság mennyire nem szociális.
Augusztus 20-án az ünnepségek rituális része az új búzából sütött kenyér felmutatása. Rajta a nemzetiszínű szalag s a megszegés előtt a kenyérre késsel rótt kereszt évezredes hagyományt őriz. Ennek középpontjában áll a kézi aratás, amely az egyik legnehezebb munka volt, s ezt a keserves, csoportokban vállalt munkát egy paraszti országban az időjárás szeszélyével versenyezve, isteni szerencsével kellett elvégezni. Ha elég lett a búza – a nép ajkán: az „élet” –, és időben sikerült a betakarítása is, akkor egy esztendeig magtárban volt a közösség, az ország kenyere. S legalább ebből jutott annak, akinek a családjában volt kenyérkereső.
Mára a sikeres aratás csak a lakosság pár százalékának személyes élménye, a jó búzatermés pedig egy gazdasági ágazat (nemzetközi konjunktúrától is függő) sikere, de kevésbé jelentős tényezője a GDP-nek és az exportnak, mint most éppen az autóipar. A lakosság döntő többségének életmódjára ennek már semmi hatása sincs. A fogyasztására is alig. Kivéve a legszegényebb egy-másfél millió polgártársunkat, nekik a kenyér és annak ára ma is a szó szoros értelmében életkérdés.
A kenyérünnep ma olyan hagyományunk, melynek kulturális jelentősége van, de nemzeti és szakrális jelentése elhalványult. Szociális jelentése viszont annál markánsabb. Mindaddig figyelmeztet bennünket arra, hogy a megélhetési nehézségekkel küszködő emberek sorsa tűrhetetlen, amíg a majdan legszegényebbnek számító családokban is el nem hangzik a gyerekek szájából, hogy „kenyeret, köszönöm, nem kérek”.
Bánfalvi István szociálpolitikus
Havasi Éva statisztikai főtanácsadó
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
