Tudtuk előre persze, hogy ez lesz. Hogy jönnek az ünnepi beszédekben sorra az önfelmentő áldozati nacionalizmus önigazoló közhelyei; hogy egyedül vagyunk a nagy népeknek kiszolgáltatva, két pogány közt, szláv tengerbe dobva.
Mindenki elárult, cserbenhagyott minket, ahogy nem segített török, tatár, muszka ellenében sem. Ellenben mi mindig feláldoztuk magunkat, védtük Európát a barbár keleti hordáktól, ahogy most is, hiszen mi különbség volna hatalmas hódító hadseregek és földönfutó, családjuk életéért reszkető, űzött nyomorultak között, akikkel szemben nem habozunk bátran fellépni történelmünk dicső hagyományait követve.
Lázár János ezt legalább a tőle megszokott, vért pezsdítő és forraló pimaszsággal vezette elő, Áder János viszont álmosítóan dacos, elbágyasztóan katonás stílben, a magyar virtus abszolút nulla fokán.
