Az ügyelet este fél nyolckor kezdődik, s másnap reggel fél nyolcig tart, ahonnan azonnal indulnom kell, hogy a körzetem rendelési idejét késés nélkül elérjem. A pénz az ugye pénz, a sárga csekk pedig kötelezettség, még ha a múlt havi villanyszámlámon Népünk Bölcs Vezére megüzente is, hogy ebben a hónapban „Ő” nekem 451 forintot takarított meg. Vagyis Dani fiamnak egy sonkás zsemlét az iskolában.
Szóval az ügyelet elkezdődött. Megérkeztem a gyönyörű szép új esztékánkba, amely falán dicsőn hirdeti egy legalább millió forint értékű tábla, hogy ezt a magyar kormány Széchenyi-tervének köszönhetjük. Az esztéká „0–24 órás Felnőtt Háziorvosi Ügyelet” irányát jelző táblánál viszont beleborzadtam a hulló festékű falakba, potyogó vakolatba. Az ügyeletes „apartement”-ban nincs külön szálló orvos és mentős részére, a nővér is kénytelen az orvosi hálóból nyíló vécében végezni a dolgát. A zuhanyzó 2×2 méteres helyiség, az egyetlen fajanszban mosunk fogat, mosdunk és mosogatunk, de a nyílászárókat cserélő Széchenyi-terves dolgozók rendszeresen bele is vizeltek. Maga a rendelő sem a megjelenésében, sem a műszerezettségében, sem a gyógyszerellátásában nem felel meg a hatályos minimumfeltételeknek.
A mentős kollégák már többször fenyegetőztek, hogy feljelentenek bennünket. Hogy kit? Engem biztosan nem. Talán „azt”, aki a helyi önkormányzattól felveszi az egészségügyi törvény szerint járó apanázst, s utána luxusirodát épít, Mercedesen jár. Majd pitizve járul a kerület főméltóságai elé, ha bejelentést tesznek olyan ügyekben, amikor az egészségügyi dolgozó „morgott a betegre”, vagy az ellátó terepjáró később érkezett a vártnál. „Vezetőink” ugyanis attól félnek, hogy az önkormányzat elzárja pénzcsapot.
Szóval az ügyelet elkezdődött. Este 8-kor zárultak a rendelők, fél 8-kor már az ügyelet is tele volt, mert oda nem kell időpont. Igaz, táppénzt nem tudunk biztosítani, és közgyógyellátásra sem írhatunk fel gyógyszert. De az a gyógyszer, amivel szolgálhatunk, ingyenes. Ez ampullánként legalább 1000 forint. Így azután éjfél után megjelennek a nyugtatók iránt „érdeklődők” a legváltozatosabb tüneteket produkálva.
Úgy este 10 körül tűnt fel egy nyolc év körüli gyerek, gipszet akar a két hete fájó lábára. Mint mondja, karatézik, és a haverjának megmutatta, mekkorát tud rúgni. Nehezen érti meg, hogy ez felnőttbelgyógyászat, és nincs röntgenem. Csakhamar a mentősök átadnak egy „esetet”: erős mellkasi szorítás, ájulás, szédülés. Nos, ilyen hívást a mentő nem adhatna át, ha volna szabad autója. De se orvos, se autó, és orvost sem keresnek, pedig magam is szívesen mentőznék.
A mentősömmel ülünk be a Suzuki dzsipünkbe. Ekkor látjuk, hogy az erős mellkasi fájdalomban szenvedő, férjével közösen, ezerrel lohol felénk, hogy neki „szívinfarktusa van”. Korrekt kivizsgálás, EKG, oxigén, pulzus, ... pánikbetegség. De nehezen hiszi, átkozódik, hogy bolondnak nézzük.
Éjfél felé kerülünk ágyba (aznap reggel fél hatkor ébredtem). Fél óra múltán a csövesek kezdenek verekedni az ablakunk előtt. A nyitott ablakon dől be az olcsó cigaretta fojtó bűze. (Volt, hogy az egyik csöves hatalmasat köpött be a nyitott ablakon.) A Széchenyi-tervnek köszönhetően megépült esztékában végig a képünkbe világít 1000 lux alvás közben. Kimegyek. „Aki nem takarodik el azonnal, rendőrrel vitetem el.” Hatás semmi. „Akkor én fogom kiverni baseballütővel.” Némi morgás után a csoport oszlik. 2 órakor visszafekszem. 3-kor a takarítónők az esztékában beindítják a gépi fel mosó berendezést. De dühödt tekintetemre inkább a kezükbe fogják a felmosórongyot. Aztán 4-kor az esztéká büféjéhez megérkeznek a pékek, puffognak a földön a műanyag ládák, majd a büfés néni hangja borzolja a nyugalmunkat. Beteg már régen nincs. Csak foszladozó falak, kosz, tele szemetesládák, sipítozó pékek és büfés nénik.
Fél hétkor ébresztenek, mennem kell, a körzetemben lassan gyűlik a tömeg. Fogmosás, mosakodás (zuhany nincs), borotválkozás már tegnap volt. Fél óra az út, csontra odaérek. Már húszan vannak. A többsége délre érkezik. Tudják, hogy délig rendelek.
Teszem ezt 1983 óta, akkor havi 3000, most 200 000 forint plusz némi ügyleti pénzért (1200 forint/óra zsebbe!). Ja, és a hálapénz. 12 óra alatt hárman 2000 forintot „kerestünk”. (Egy neves közvélemény-kutató szerint a családorvosok betegenként 3000 forint hálapénzt tesznek zsebre, a nővérek pedig kettőt.)
Nemrég volt a nővérek, egészségügyi szakdolgozók és orvosok mérges tüntetése, akik az egészségügyet számtalanszor cserbenhagyó állami vezetőket hangosan kifütyülték, Cser Ágnesnek pedig hátat fordítottak. Aki nem volt ott, és erre jó okot nem talál, szégyellje magát. A nemzetének vezető értelmiségét árulta el.
A szerző orvos
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
