Túl a kapitalizmuson

2016-06-07 11:52:51

A neoliberális kifejezés mára egyértelműen szitokszóvá vált. Némi szerénytelenséggel elmondhatom, hogy magam az elsők között kezdtem használni, negatív értelemben, a hazai publicisztikában. Azt a Reagan és Thatcher nevével fémjelzett, Milton Friedman által megideologizált gazdaságpolitikát értettem alatta, amely a tőkemozgás korlátlan szabadságára, költségvetési megszorításokra és az állami szolgáltatások leépítésére épül. Első, kísérleti műhelye Chile volt, ahol Pinochet tábornok katonai puccsával sikerült bevezetni. Önmagában az is sokat elárul a neoliberalizmus természetéről, hogy egy fasiszta diktatúrában próbálták ki először. A nyugati baloldalon belül mindig erős maradt az elutasítottsága, a protestmozgalmak központi gondolata a neoliberális politika elleni tiltakozás volt.

A történelem egyik paradoxona, hogy hazánkban a demokratikus fordulatra éppen akkor került sor, amikor a neoliberális doktrína világszerte a fénykorát élte. Így hozzánk nem egy fasiszta diktatúra, hanem a politikai szabadság hozta el az állami tulajdon szétverését, a privatizáció istenítését, a külföldi tőke előtti korlátok teljes lebontását. Sok szabadságszerető ember nyilván jó szándékkal, a társadalmi következmények ismerete nélkül kötelezte el magát a neoliberális politika mellett. Így lényegében minden ellenállás nélkül lehetett másfél millió munkahelyet megszüntetni. Ezeket azóta sem sikerült pótolni, a szétvert gyárak és termelőszövetkezetek helyén ma mélyszegénység és újfeudalizmus pusztít. Lehet gyurcsányozni és orbánozni, de négymillió honfitársunk létminimum alatti létének végső soron mégis a rendszerváltozás ősbűne, másfél millió munkahely szétverése az eredendő oka.

Bizonyos fokú privatizációra, a külföldi tőke bevonására természetesen szükség volt. De voltak országok, amelyek mindezt fokozatosan, társadalmilag puhábban vezették be. Groteszk belegondolni, hogy a neoliberális politika hazai bajnokai hajdan gúnyosan lesajnálták Szlovéniát és az akkori Csehszlovákiát a privatizáció lassúsága, a hazai bankok védelme, a munkahelyek „nem racionális” megőrzése miatt. A cseh és szlovén foglalkoztatási adatok ma messze jobbak a magyarnál, sokkal magasabb az ottani GDP, a jobbközép és a balközép kormányok viszonylag kulturáltan váltják egymást a kormányon.

Huszonöt év elteltével természetesen nem lehet semmit sem visszacsinálni. De hasznos lenne, ha a magyar progresszión belül nyilvánosan végiggondolnánk, ki mit rontott el a rendszerváltozás táján. Ez politikailag már csak azért sem lenne káros, mert akkoriban a privatizáció legvadabb híve, az állami és szövetkezeti szektor legdühödtebb ellensége, a nyugati tőke és bankvilág legelszántabb barátja Orbán Viktor és a Fidesz volt. Nem az a baj, hogy Soros György pénzéből tanultak, hanem az, hogy a nyílt társadalom helyett a legvadabb vadkapitalizmust hirdették az akkori Magyarországon.

Marabu rajza

A világ azóta nagyot fordult, korunkra világossá vált, hogy a nyugati típusú demokráciák legnagyobb problémája a növekvő társadalmi egyenlőtlenség. Ami gyengíti a demokratikus intézményeket, megbénítja a gazdasági fejlődést és nem utolsósorban csökkenti a vásárlóerőt. Mostanában már a Nemzetközi Valutaalap, az IMF vezetői is a megszorító politika és a korlátlan tőkemozgás veszélyeiről értekeznek, és az egyenlőtlenségért egyértelműen a neoliberális politikát teszik felelőssé. Ahogy a gazdaságban, úgy a gazdaságpolitikában is érvényesül a ciklikusság elve. Amíg a hetvenes-nyolcvanas években a magángazdaság fejlődése előtti korlátok lebontása volt a trend, most az ön- és közveszélyes pénzügyi spekuláció, az elszabadult vállalatbirodalmak megfékezése, értelmes szabályozása a kor szava.

Az európai szociáldemokrácia súlyos árat fizetett azért, hogy nem ő állt ennek a fordulatnak az élére, és az elégedetlen tömegek, a radikális fiatalok szemében a neoliberális politika kiszolgálójaként jelenik meg. Szomorú, ha az IMF vezető közgazdászai keményebben bírálják a neoliberalizmust, mint mondjuk a magyar baloldal egyes vezetői és ideológusai.

Nagyon fontos azonban, hogy a neoliberalizmus remélhető bukását ne mossuk össze a liberális szabadságjogok megkérdőjelezésével. A „neoliberális” kifejezés eleve szerencsétlen szó, sokkal helyesebb a „neokonzervatív” jelző, amelyet az Egyesült Államokban használnak ugyanarra a társadalom- és gazdaságpolitikára. De Európában az előbbi kifejezés honosodott meg, ráadásul legkövetkezetesebb képviselői általában a liberális pártok voltak. Ezek a pártok alapvetően éppen emiatt vesztették el a népszerűségüket, morzsolódtak fel Európa-szerte. Sajátos módon több modern szélsőjobboldali párt, így az osztrák és a holland Szabadságpárt, a hasonló flamand szerveződés, de még az Alternatíva Németországért (AfD) is egykori liberális pártokra, illetve hajdani szavazóikra épül. A profit feltétlen elsőbbsége és a szociális rendszerek leépítése egy határon túl ellentétes az állampolgári egyenlőség elvével.

A magyar baloldalon is világossá kell tenni, hogy amikor a neoliberális gazdasági és társadalmi politikát támadjuk, akkor ezt nem a liberális szabadságjogok ellenében tesszük. Hanem éppen azért, hogy mindenki élni tudjon a szabad polgár jogaival. A sajtószabadság nem csak a cenzúra hiányát jelenti. Műveltségre és némi pénzre van szükség az információk megszerzéséhez és értelmezéséhez. A szabad választáshoz sem csak pártok kellenek. Aki mélyszegénységben, tartós munkanélküliségben él vagy éhbérért robotol, nem tudja értékelni a demokratikus pártok programját. Még a szexuális szabadság értelmes megéléséhez is szükség van szellemi és egzisztenciális alapra. Nem beszélve arról, hogy a munkához, de legalább a minimális jövedelemhez való hozzájutás is alapvető emberi jog.

Ha már az IMF is eljut a neoliberalizmus kritikájáig, ideje, hogy a baloldalon ennél tovább lépjünk. A társadalmi egyenlőtlenség eredendő oka nem a neoliberalizmus, hanem maga a kapitalizmus. Aki igazságosabb társadalmat akar, nem fogadhatja el alternatíva nélküli, örök valóságként a kapitalizmust. A piacgazdaságnak vannak értékei, de ezek csak kellő társadalmi kontroll és szabályozás mellett szolgálhatják a társadalom érdekeit, a közjót. Ha túl merev a szabályozás, akkor gyengül a gazdaság dinamikája. Ha viszont teljesen szabadjára engedik a gyeplőt, akkor nő az egyenlőtlenség, és lassan minden nyereséges vállalkozás offshore, adóelkerülő lesz. Az emberi civilizáció eddigi legjobban teljesítő társadalmait ezért a vegyes gazdaság, illetve a szociális piacgazdaság modellje teremtette meg.

Ha a neoliberalizmus monoton szidalmazása helyett a kapitalizmus kritikáját fogalmazzuk meg, akkor a pontosabb szóhasználat mellett azt is világossá tesszük, hogy a liberális szabadságjogokkal semmi bajunk. Ellenkezőleg, azok anyagi alapjait szeretnénk biztosítani mindenki számára.

A szerző az MSZP volt országgyűlési és EP-képviselője

Fórum

megosztom twitter kinyomtatom