Nos, ebben nyújtott segítséget olvasójának a szerző, hosszú listát állítva össze mindazon tényekből, amelyek egy-egy nemzet vagy akár az egész külföld számára érdekesek és tanulságosak lehetnek. Úgy vélte, nemzetiségtől függetlenül elkápráztatja az idegent, ha egy magyar benzines öngyújtó helyett gyufával ad neki tüzet, és közben megjegyzi, Irinyi János találmányát tartja a kezében. Déli harangszókor tanácsosnak tartotta Hunyadiról és Nándorfehérvárról beszélni, egy könyvesbolt előtt elhaladva odavetni néhány adatot Hess Andrásról, annak pedig, aki a magyar nyelv érthetetlenségén háborgott, javasolta, magyar beszélgetőtársa tartson bemutatót anyanyelve hangutánzó szavaiból, felkérve az idegent, tippelje meg, mit jelent például az, hogy rikkant, csiripel vagy zörög.
Orbók maga is számos olyan esetet tudott felhozni, amely Európa kulturálatlanságát igazolta. Ott volt elsőül is egykori útitársa, Philips úr, aki ismerte Madách, Arany és Mikszáth műveit, saját maga fordított le angolra több Petőfi-verset, mégsem tudta, hogy hiába küldi neki üdvözletét Pestre, mert a lánglelkű költő még a szabadságharc idején hősi halált halt. Vélhetően épp az efféle élmények érlelték meg a nemzetekre lebontott ismeretek ötletét. Egy angolnak – javasolta Orbók – érdemes volt megemlíteni Budapest „világhírű” tűzoltóparancsnokát, Teasdale Ottót, a Margit-szigeti lovaspóló- és a svábhegyi golfpályát, valamint a portréfestő László Fülöpöt.
Az olaszokat érdekelhette a Duce által ajándékozott oszlop a Múzeumkertben, a németeket pedig, hogy a „legelső magyar íróművész”, Herczeg Ferenc tizenöt éves koráig nem is tudott magyarul. Az amerikaiaknak feltétlenül el kellett mondani, hogy Asbóth altábornagy készítette el New York rendezési tervét, Kossuth volt az első külföldi, aki felszólalt a szenátusban, és hogy a hűvösvölgyi fürkészdarazsakat tömegével szállítják Amerikába. Egy francia Clemenceau magyar menyéről értesülhetett, meg az utolsó Rákócziról, bizonyos Jozefáról, aki apácaként halt meg Párizsban.
Napestig sorolhatnánk a magyarok kiválóságát igazoló tényeket és neveket (csak a példa kedvéért: „Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Heltai Jenő, Fodor László, Vajda Ernő és Orbók Attila darabjait világszerte játsszák”), de a végtelennek tűnő listát félbeszakítva a szerző csak eljutott a máig: megmondta, hogyan kell a trianoni veszteségről tájékoztatni a külföldieket. „Vess oda néhány számot, minden pátosz nélkül, higgadtan és tárgyilagosan, mert az idegen nem szereti, ha belekapaszkodik a kabátja ujjába az erőszakos propaganda. Minden elégikus honfibú nélkül, mintha idegen lennél magad is, mondj neki néhány ordító számot” – javasolta, aztán pedig jöhettek a magyarság küzdőszellemének példái, immár szakmákra lebontva.
Az orvost a Lukács-fürdő mankógyűjteménye nyűgözhette le, az iparost a balatoni halak pikkelyéből Spanyolországban gyártott műgyöngy, az ügyvédet a Népszövetség által világelsőnek minősített telekkönyvi rendszer és jelzálogjog, a gazdát pedig a nagykőrösi uborka, a kecskeméti barack, a libamáj és a mangalica (a név Orbók szerint a francia mongolique-ból jön). No meg a Hunyadi János keserűvíz. S ha már ital, persze ott volt a bor is: „A tokaji bort, a badacsonyit, az egrit, a somlóit, a szegszárdit, a villányit és a gyöngyösi borokat említsd meg a gazdának. A tokajit úgyis ismeri, de a többit talán nem.”
Orbók Attila, aki a könyv kiadásakor a negyvenes évei elején járt, persze könnyen beszélt: a nyelvek ismeretét és az otthonos, fölényes európaiságot még a boldog békeidőkből hozta magával. Apja, Orbók Mór, a neves iskolaszervező és tankönyvszerző – a millennium évétől a kolozsvári állami tanítóképző igazgatója – maga is a külvilág és a nagypolitika iránt érdeklődő értelmiségi volt. Már egyetemi hallgatóként küldöttségben járt a török szultánnál, hogy díszkardot vigyen neki, majd Kossuthot is meglátogatta a száműzetésben.
Attila bátyja, Orbók Loránd pedig kora leghíresebb bábművésze lett. Sorsa már-már példaszerűen tragikus: 1914-ben fővárosi ösztöndíjjal utazott Párizsba, de a háború kitörésekor internálták, majd átszökött Spanyolországba, ahol eleinte utcai bábosként kereste a kenyerét. Lorenzo d’Azertis néven írt aztán rendkívül népszerű színműveket, de a sikert nem sokáig élvezhette – alig negyvenévesen elhunyt. Úgy tartják, a bábjaival együtt temették el Barcelonában.
Ő maga jogot tanult, franciáját Párizsban, németjét Münchenben tökéletesítette, huszonhárom évesen, 1910-ben pedig újságírónak állt Pesten. Volt párizsi tudósító és berni sajtóattasé, majd 1920-ban Bihar vármegyében párton kívüli programmal megválasztották nemzetgyűlési képviselőnek. De mire ezt a könyvet megírta, már ismét újságíróként dolgozott; sőt addigra learatta – amit persze akkor még nem sejthetett – élete legnagyobb színdarabírói diadalát is. Az 1922-ben a Renaissance Színházban bemutatott A tünemény című darabját Párizsban, Londonban és Berlinben is színre vitték, végül Hollywoodban filmet forgattak belőle.
Azt azonban sajnos nem tudjuk megmondani, hogy – immár a Függetlenség külpolitikai rovatvezetőjeként – volt-e része abban a nagyszabású propagandaakcióban, amelyet 1936 tavaszán a Budapesti Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottság a Budapesti Idegenforgalmi Újságírók Szindikátusával karöltve rendezett meg. De tagadhatatlan, hogy mintha az ő elveit ültették volna át a gyakorlatba a szervezők, amikor – valószínűleg okulva abból is, hogy a borsos vízumdíjak és a devizakorlátozások a külföldet járók egyéni hírverését fölöttébb esetlegessé tették – több tucat európai és tengerentúli újság képviselőjét hívták meg Magyarországra.
A társaság egyhetes körutazáson ismerkedhetett meg az országgal. A programba így minden bekerült, amit a házigazdák fontosnak tartottak: fürdőlátogatás és balatoni kirándulás, ismerkedés a pusztával és Tata látnivalóival, borkóstolás és sörgyári túra, budapesti városnézés és Gyöngyösbokréta-előadás. Az újságírók cikkeit aztán lefordították magyarra, és egytől egyig közzétették az 1937-es Magyar idegenforgalom évkönyvében. Innen tudjuk, hogy C. P. de Gruchyt, a The Cooperative Official tudósítóját leginkább a puszták árvalányhajas (Orphan Girl’s Hair) romantikája fogta meg, s nem győzte hangsúlyozni, hogy „ez az egyetlen hely egész Európában, ahol a Vadnyugat még a maga valóságában megtalálható”.
A The Yorkshire Post munkatársa, John R. Hunt meghatva emlékezett meg róla, hogy a Gellért fürdőben zárva tartják a kabint, ahol az akkor még walesi herceg Edward király legutóbb öltözött, és rendületlenül várják az újabb látogatását. A Nieuwe Haarlemsche Courant újságírója „a nemzeti italokat, a kadarka, a Tokaj- és baradsk és slibowitsj és a többi kellemes dolgot” élvezte, míg a Grazer Tagespost mérnök végzettségű kiküldötte az Árpád motorvonatról írt elragadtatott szavakkal.
Egy belga zsurnaliszta elismeréssel jegyezte meg, hogy a pesti középosztály naponta három-négy újságot is megvásárol, még akkor is, ha ezek jóval drágábbak, mint az ő hazájában árusított lapok. Többen megemlítették azt az igazságtalanságot, hogy a magyaroknak immár a sót is külföldről kell drága pénzen hozatniuk, Emile Schreiber, a párizsi L’Illustration kolumnistája pedig részletesen felidézte a pesti külvárosokban látott nyomort, a munkanélküliek hadát („Magyarországon nincs munkanélküli segély”), a mezítlábas vidéki gyerekeket, az üres utakat („alig van autó, mert a benzin nagyon drága, és olyan kevés az út, mint Szovjetoroszországban, mert az országban nincs kő”).
A végén azonban sietett megjegyezni: „A magyarok szerint siralmas szegénységüknek sokkal inkább a trianoni szerződés az oka, mint a világválság.” Bő évtizeddel az első kiadás után Orbók Attila műve aztán újfent aktuálisnak találtatott. 1942-ben Így beszélj hazádról címmel adta ki a valamelyest átfazonírozott tanácsadót a Singer és Wolfner. A szerző ebben az összeállításban a németek és olaszok meggyőzésére alkalmas érdekességeket sorolta az első helyre, miközben erősen visszavett a franciákat és angolszászokat célzó információkból.
Továbbra is sűrűn emlegette Kossuthot, viszont a bevezetőbe belekompilált egy felettébb hosszú Bárdossy László-idézetet Magyarország történelmi hivatásáról. („Ma Magyarország ismét az európai rend és együttműködés megingathatatlan, szilárd és erős tényezője, felkészülve arra, hogy kisugározza szellemi és gazdasági erejét, messze a határokon túl.”) Ámde aki arra volt kíváncsi, mit köszönhet nemzetünknek éppenséggel Amerika, ebben a változatban bizony már nem csak New Budáról és az Edison által hálával emlegetett Puskás Tivadarról olvashatott.
Rábukkanhatott még egy szolid helyreigazításra is: „Amerika szárazföldjét normann hajósok már Kolumbus előtt elérték. Vörös Erik és vakmerő népe Grönlandban járt évszázadokkal a spanyol gályák előtt. A krónikákból némelyek szerint kiolvasható, hogy Vörös Erik csapatában volt egy magyar ember is.”
