Sok száz tanárral – többek között Pokorni Zoli akkori barátommal vagy a fantasztikus Beke Katával – először is belevetettük magunkat a szakszervezet világába, és megalakítván a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét, kipróbáltuk, milyen az, ha egy szakszervezet nem Gáspár elvtárs helyi lerakata tagdíjbeszedőként és SZOT-beutaló osztogatóként, hanem az, ami: tagjai valódi érdekérvényesítője.
Aztán iskolát alapítottunk, mert a szabadság ízét szerettük volna összekötni azzal, ami a leginkább izgatott: egy jó iskola megalkotásával, ahol nem központi direktívák, minisztériumi ukázok és tanácsi átiratok alapján intézzük az életet, hanem akként, ahogy az szerintünk, tanárok szerint a legjobb az iskola polgárainak: diákoknak, szülőknek, tanároknak.
A környezetemben szinte mindenki a szabadság mámorában élt, s abban a hihetetlen tudatban, hogy ez egyszer Magyarországnak hívják az Ígéret Földjét, nem kell átszelni az óceánt ahhoz, hogy képességeink kibontakoztatása a siker reményét hordozza magában. Ez hatalmas alkotóenergiát adott az országnak.
Ki üzletember lett, ki politikus, ki könyvkiadó, ki végre filmesként, íróként minden cenzúra nélkül a széles közönséghez szólhatott. Mivel pont az volt a felszabadító és fantasztikusan újszerű érzés, hogy ügyeinket végre magunk irányíthatjuk, minden fellengzősség nélkül mondhatom: tömegek tettek akkor Magyarországért, mert tudtunk, mertünk tenni. Egy szabad, polgári Magyarországért, ahol mindenki megvalósíthatja önnön álmát, s ezzel magát és a közösséget is jobbá teheti.
Mert bizony olyan ez, mint az iskolai etikaóra. Már akkoriban sem gondoltam – tanártársaim többségével egyetemben –, hogy külön etikaórát kéne tartanunk, ellenben sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy egy tanár minden rezdülésével, minden iskolában, a diákok társaságában töltött percében etikai mintát mutat viselkedésével, s ez kell, hogy meghatározza működését. Éppígy: nem mondtunk nagy szavakat, mi sem állt távolabb tőlünk, mint a patetizmus, de munkánkkal egy jobb, nyugatiasabb Magyarországot építettünk sok százezren-milliónyian azokban a ma már őskorinak tűnő években.
Azt reméltük, hogy a gyermekeink egy nyugati, szabad, kapitalista (fiatalabbaknak az érdekesség kedvéért: ezt a szót akkor a politika szóhoz hasonlóan nem úgy ejtettük ki, mintha valami különösen kellemetlen ragályról beszélnénk, hanem mint a csodával határos módon megélhető, nagyszerű valóságról) országban nőhetnek majd fel. Olyanban, ahová mi csak háromévente tévedhetünk turistaként.
S igen, a politika felemelően vonzó volt, azt jelentette, amit: hogy végre mi alakíthatjuk közügyeinket, s nem elhülyült vagy épp gonosz, szenilis (esetleg három az egyben) pártapparatcsikok. Így aztán például, amikor engem Pető Iván ’93-ban elhívott a Szabad Demokraták Szövetségébe azzal, hogy szükségük van egy jó oktatáspolitikusra, boldogan mentem, és a legkiválóbb oktatáskutató barátaim szintén örömmel segítettek abban, hogy megírjuk a liberális párt köz- és felsőoktatási programját.
Bármennyire abszurdnak tűnik ma ezt leírni, ha akkor megkérdezik tőlünk, hogy negyedszázad múlva milyen Magyarországon fogunk élni, akkor egy Béccsel, Berlinnel versenyképes, toleráns, szabadelvű, gyarapodó országot vizionáltunk volna. Amely képes lesz a rendszerváltáskor a gyáron belüli munkanélküliből gyáron kívüli munkanélkülivé válók számára is méltó életet, kapaszkodót biztosítani.
Ma mindez nagyon messzinek tűnik. Sokan úgy látják, ott tartunk,mint ’89 előtt, vége a demokráciának, vége a szabadságnak, állampárt van, diktatúra, s ha orosz katonák nincsenek is itt, Pakson keresztül és a gázzal – no meg az Orbán-kormány (fogalmazzunk finoman) orientációs ambivalenciája miatt – újra oroszfüggésben vagyunk. Úgy vélem, éppoly messze vagyunk a ’89 előtti időktől, mint amilyen messze kerültünk a ’89-es álmainktól.
Gyerekeink – bár inkább csak a jómódúak gyerekei – szabadon tanulhatnak, élhetnek Nyugat-Európában. Ez fantasztikus érték, s egyáltalán nem csupán arról van szó, hogy egzisztenciális kapu, hanem – szemben velünk, akik anno, ha a hazai egyetemi városoknál messzebbre vágytunk, akkor Moszkvától Kelet-Berlinig tartott a perspektíva a fő szabály szerint – olyan lehetőség és network, amit nem lehet eléggé megbecsülni. Kétségkívül nagy kár, hogy olyan országban élünk, ahová mérsékelten sem vonzó ma visszajönni egy kint végzettnek, de ez nem takarhatja ki az igazság másik felét: kimehet, tanulhat, munkát vállalhat.
Magyarországon ma nincs a szónak abban az értelmében diktatúra, ahogy a Kádár-rezsim alatt volt, és nincs putyini értelemben sem. Orbán Viktor és pártja szisztematikus és alapos rombolást végzett a joguralom és a demokratikus berendezés építményein. Az alaptörvény egyoldalú értékszemléletű preambulumától a választási törvény többszörös átírásáig –gondoljuk csak meg, Budapesten ma az ellenzéknek lenne a közgyűlésben többsége, ha a Fidesz ennek esélyétől tartva nem írja át előre a maga előnyére a törvényt – és a rendszer kontrollmechanizmusainak totális fékhibáiig számos olyan elem leírható, amely fényévekre van nem csupán a ’89-es álmainktól, de a 20 évvel későbbi (kiábrándító) valóság minőségétől is. Szabadpiac helyett államszocializmus épül, öngondoskodás helyett arra sarkallnak, hogy bízz a gondjaidat megoldó (valójában megsokszorozó) államban. A szellemi hanyatlás kormányzati szintje az egyetlen mutató, ahol dobogós pozíciót remélhetünk az uniós statisztikákban.
Senki nem hozhatja vissza az eltékozolt éveket. De míg a nyolcvanas évek közepén nem hittük volna, hogy a rendszer összeomolhat a mi életünkben, ma pontosan tudjuk (ha nem rosszkedvünk állandó telét tükröző érzelmeinkre, hanem a józan észre hallgatunk): Orbán és rendszere leváltható. Ez hatalmas minőségi különbség.
Mi azzal a felszabadító érzettel tüntettünk ’88-ban, ’89-ben az utcákon sajtószabadságért, Nagymaros ellen, demokráciáért, szabad választásokért, hogy egy több évtizedes rendszer romjait szerettük volna teljesen szétroncsolni, céljaink megvalósulása reményében.
A ma szabadságért – hívjuk azt a szabadságot nullaforintos netadónak akár – tüntetők számára hál’ istennek maga a tüntetés lehetősége természetes elem a kelléktárban, rengeteg példával és a gyülekezés szabadságát biztosító törvénnyel. Ez így helyes, és nagyon örömteli, hogy ezzel a szabadsággal olyanok is élnek a legújabban, akik eddig nem tették.
Nem csak a helyzet, a mai fiatalok zöme is különbözik tőlünk, egy dologban bizonyosan: többségük számára a politika szitokszó. Abszurd módon a közügyek iránt fogékony, érdeklődő fiatalok számára is. Erről persze nem ők tehetnek, ez a teljes regnáló és múltbeli politikai osztály (benne e sorok írója) felelőssége is, akik olyan mintát adtunk a politikából, amely taszítónak és nem vonzónak tűnt. De ez a tekintetben mindegy, hogy a fiatalok, akik a netadó ellen tüntetnek vagy pár éve a joguralom szétverése miatt: ilyenkor természetesen politizálnak.
S abban egészen biztosan hasonlítanak ránk ezek a fiatalok, hogy legalább annyira megérdemlik, hogy egy nyugati, működő polgári demokráciában éljenek, mint mi. Lehetőségeik erre nagyobbak, mint nekünk voltak az echte diktatúrában, bár ez ma nemigen látszik, ha csak a kormányzat működését figyeljük. De látszik, ha abból indulunk ki: tudni, merni, tenni fogják a dolgukat egy szabadabb és jobb Magyarországért.
Miért ne tennék? Minden generáció megpróbálta, s valamit mindenegyik korosztály elért. A demokratikus keretek torzójának megléte egyszerre ad nekik szabad utat és kihívást a tanulási folyamatra: hosszú távon, ha politikát csinálunk, nem kell szégyellni a politika – a közösségért való tenni akarás – ügyét.
Hatalmas változás a huszonöt évvel ezelőtti korszakhoz képest a viszonylagos sajtószabadság, a szabad utazási és letelepedési, munkavállalási jog, az úgy-ahogy szabad piac. Szemernyi változás sincs a tekintetben, hogy most megint nagyon kellenek a fiatalok, akik hiszik: a maguk képére formálhatják az országot, szüleik, nagyszüleik örömére is (s esetleg élve tapasztalati tudásukkal), újra (Sziszüphosz-ország) megpróbálhatják Magyarországot az orbáni zsákutcából kihajtani a nyugati útra.
Jönnek majd. És tudni, merni, tenni fogják.
