A zászlót 1998. március 10-én szereztük. Életem első válogatott meccsére menet keresztapám ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: olyan nincs, hogy magyar zászló nélkül szurkoljunk. Csakhogy szokás szerint késésben voltunk, és fogalmunk sem volt, hol lehet nagy hirtelenjében magyar zászlót venni. Szerzünk, mondta keresztapám, és a házak homlokzatát kezdte figyelni az Andrássy úton, mondván, már csak öt nap van a nemzeti ünnepig, az ügybuzgó közös képviselők bizonyára máris kitűzték a lobogót.
Hát nem. Pedig keresztapám szentül állította, meccs után visszavisszük a kölcsönvett zászlót. Két dolgot nem tudott velem elhitetni életem folyamán: ezt, meg hogy a Fradi a világ legjobb csapata.
Szorított az idő, úgyhogy keresztapám, forradalmi hevülettel szívében, befordult egykori munkahelyére, a bábszínházba, és meg sem állt a kellékesig. Kell egy zászló – mondta. Miféle zászló? – kérdezte a volt kolléga. Mindegy, meccsre lesz. Na, jó, de milyen meccsre? – érdeklődött szimplán szakmai szempontból. Hogyhogy milyen meccsre, amikor a magyar válogatott játszik? – mért rá megsemmisítő pillantást keresztapám, mire a jóember behatolt a díszletraktárba. Rövidesen előbukkant egy kapitális, ám kétségtelenül viharvert példánnyal. Tessék – nyújtotta át. – Azt hiszem, tavaly selejtezték le, ez lógott kint. De ahogy elnézem – mutatott nevetve a közepén éktelenkedő méretes szakadásra –, lehet, hogy valami ötvenhatos darab kelléke volt.
